Angyal Márió: Perverz voltam

„Egy harmincas mérnökkel is különös Véletlen történt, ugyanis egyik reggel elfelejtette magát magával vinni, de este maradéktalanul megtalálta önmagát.”

Angyal Márió perverz. Vagy legalábbis önéletrajzi naplóregényében ezt írja, de amikor megsüketül, hirtelen megtér és némi ezoterikus önképzést követően remek hamis tanítóvá válik. Mindezt a szerző – ahogyan a filmeknél is előfordul – „trash” köpenybe burkolt stílusparódiaként adja elő. De ki mit tekint perverziónak? Ki meddig mer elmenni a testiségben, és mi az, amit már nem tekint normálisnak? Még érdekesebb, ha az első kérdést az irodalommal kapcsolatban tesszük fel. Ki meddig mer elmenni? Durva horror vagy szex egy könyvben? Dubajozás, szépirodalmi pornó? Még Göncz Árpi bácsi is fordított (a számos méltán híres mű mellett) szexnovellát (bár az életrajzírói szeretik elhallgatni ezt). Hány árnyalata lehet A szomszéd lánynak (Jack Ketchum, 1996)?

„Szóval, könyvet mindig nyitott szemmel érdemes olvasni.”

Huszonöt évvel ezelőtt Parti Nagy Lajos írt egy könyvet (Sárbogárdi Jolán: A test angyala, 1989) az úgynevezett polgári irodalom paródiájaként, amiben egyszerre figurázta ki a korszak tipikus szerzőinek gondolkodásmódját és stílusát. Előtte és azóta is született néhány hasonló írás, s a Perverz voltam ezen a vonalon haladva parodizálja ki a mai divatkönyveket; egyfajta álbotránykönyv, az ezotéria és a bulvár manapság túlzásba vitt keverékének szatírája. Időnként még a „Jolános” fogalmazás is felbukkan a szövegében, miközben az enyhén imbecilis főszereplő megpróbálja megfogalmazni a spiritizmusról szőtt homályos elképzeléseit.

„Ez már Valami. A valami pedig a semminek a mindene…”

A hatásvadász cím ellenére a könyv folyamatosan egyensúlyoz a komolyabb perverziók és az egyetlen vállrándítással elintézhető „na és?” között. Persze, az egyszerű olvasónak már az is perverzió lehet, ha valaki bőrbe vagy lakkba öltözik, de aki sokfélét olvasott már, annál egy kis „gay masterezés” még nem veri ki a biztosítékot. Ugyanez az egyensúlyozás hatja át a könyv egészét: olyan mintha a szerző komolyan venné magát, és amikor az olvasó már kezd hinni neki, jó időzítéssel mindig bedob valami hülyeséget. Egyensúlyoz a természetesség és a műviség, a humor és a komolyság, az ezo és a hétköznapiság, a normalitás és a perverzió között.

„Annyi legyél, amennyi lehetsz, ne annyi, amennyinek lenned kell, vagy amennyinek tűnsz, mert megérdemled magadat maradéktalanul.”

Márió leírja az élete történetét, amelynek során találkozik a homoszexuális testiséggel és elmélyed a szado-mazo kultúrában, csak hogy később kiemelkedhessen belőle, és megvilágosodjon, szellemi tanítóvá váljon. Mindeközben látleletet kapunk a gay és SM szubkultúrák egy-egy szeletéről, ami akár még igaz is lehetne... ha olvasás közben nem döbbennénk rá néhányszor, hogy mégiscsak egy paródiakötetet tartunk a kezünkben. A Perverz voltam egy kicsit Szalai, egy kicsit Oravecz, egy kicsit Coelho (aki, micsoda meglepetés, utoljára szintén a szokásosnál erotikusabb regényt írt), meg egy kicsit még sokan mások, de legfőképpen az írásaik kifigurázása. Sikeresen tart görbe tükröt elébük, sőt, még az egyszerű kisemberek és az olvasók elé is.

Aztán persze (enyhe „Jolánossággal” megfogalmazva) kibújik a szög az igazság magvából:  „Egy író barátom pedig azt mondja, hogy pakoljam majd tele ezt a könyvet bölcsességekkel, mert akkor az olvasó azt fogja hinni, okosodik. Az okosodás pedig fokozza a komfortérzetet és a nyálelválasztást.”