Robert Littell: Legendák
Írta: Szilvási Krisztián | 2014. 11. 19.
Kémregényt írni jól vagy sehogy. Ez ebben a műfajban talán több, mint kötelező, mert az ügynökös, beépülős, leleplezős, identitás-keresős, összeesküvés-feltárós szórakoztató irodalom szabályrendszere mereven összefügg mindazon eszközökkel, amelyeket nemcsak ésszerű felhasználni az ilyen krimik írásakor, de nélkülük nem működik úgy ez az alműfaj, mint ahogyan a hatásmechanizmusa megköveteli. Persze a kötött rámák stílustól függően tágíthatók, de a hasonló vezérfonálnak és koncepciós elvnek meg kell lennie ahhoz, hogy funkcionálni tudjon. Vegyük például Robert Littell regényét, a Legendákat, amelyet a marketingszöveg John le Carré mellé szándékozik helyezni a könyves- és egyéb polcokon. Ugyan más az atmoszférája, a cselekményvezetése, a karakterábrázolása és a stílusa, de ugyanazon eszköztárból dolgozik, jelzőbójákat használ, súlyt képvisel, valamint ugyanolyan koordináták mentén határozza meg önmagát. Vérbeli (úgy, mint bátor) kémregény, amely remek idősík-szerkezetet használ, kitűnően bánik a főkarakter mozgatórugóival és személyiséghasadásával, továbbá profi módon épít fel egy elsőre fajsúlytalan történetet valóságos világ-összeesküvési sztorivá. Hm, tényleg John le Carré mellett a helye a polcokon.
Az amerikai Robert Littell már jócskán túl van élete delén, hiszen 1935-ben látta meg a napvilágot, de hogy ne lenne aktív akár az irodalom, akár a „fizikai életminőség” terén (amatőr hegymászó), azt nem lehet mondani róla. A New York-i Brooklyn-ban született, zsidó családban (orosz zsidó leszármazottként), 1956-os diplomaszerzése után 4 évet töltött az Amerikai Haditengerészetnél (navigátor, tengeralattjáró-elhárító és kommunikációs tiszt), majd ezután újságíróként (külföldi tudósító) dolgozott a Newsweeknek a hidegháború ideje alatt. Fia, Jonathan Littell szintén író, aki a The Kindly Ones című második világháborús regényével két francia díjat is elnyert (a papa Franciaországban él, Jonathan már francia-amerikaiként nőtt fel). Robert Littell 1973-ban kezdett fikciós regényeket írni, s rögtön az első könyvével (The Defection of A. J. Lewinter) megszerezte a Brit Krimiírók Társaságának Gold Dagger-díját. Korábbi „munkatapasztalataiból” kiindulva kémtörténetekre specializálta magát, amelyek gyakran a CIA és a Szovjetunió kapcsolatát boncolgatják. 2013-ig 18 könyve jelent meg, amelyek néha 3-4 éves szünetekkel követték csak egymást; a Legendák (Legends) 2005-ben, tizenharmadik fikciójaként látott napvilágot, és a Los Angeles Times Könyves Díját eredményezte számára (a mystery / thriller kategóriában).
Világszerte ismertté 2005-ös, A Cég: A CIA regénye című kötetével vált, amelyből 2 évvel később hatrészes, Golden Globe- és Primetime Emmy-díjakra jelölt tévésorozat készült Chris O’Donnell, Alfred Molina és Michael Keaton játékával. Érdekes, hogy 2014-ben a Legendák-ból is forgattak egy 10 epizódos miniszériát a rendkívül karakteres Sean Bean főszereplésével, s annak ellenére, hogy Littell konzultánsként közre is működött a produkcióban, a tévésorozatnak 3-4 karakternéven, valamint az alaptörténet legbelső magján (a beépült CIA-ügynököknek álcaszemélyiségei vannak) kívül a világon semmi köze a regényhez. Ez valahol a könyv dicsérete is, hiszen a történet annyira szerteágazó, mélyre hatoló és több síkon megszerkesztett, hogy igazán nehéz lett volna hűségesen filmre vinni. Szóval a dolog ott kezdődik, hogy a volt CIA terepügynök, Martin Odum visszavonulása után magánnyomozóként éli (általa vágyott) unalmas életét egy ázsiai étterem fölötti kis lakásban, mígnem egy napon egy ismeretlen, esőkabátos nő be nem csenget hozzá. Estelle Kastner szimpla, unalmasnak tűnő ügyben kívánja Martint felbérelni: találja meg Izraelben élő nővére férjét, aki hetekkel ezelőtt „eltűnt”, hogy a nővér, Elena hivatalosan is elválhasson tőle.
A férj, Szamat-Ugor Zsilov egy Szovjetunióból emigrált orosz, aki „menekülésképpen” keresett magának feleséget, hogy Izraelben telepedhessen le. Csakhogy – mint Martin számára gyorsan kiderül – a dolog nem ennyire egyszerű, illetve sokkal inkább átláthatatlanul bonyolult. Mert Szamat nagybátyja, Cvetán-Ugor Zsilov nem más, mint az oroszföldön rettegett, roppant befolyásos oligarcha, vagyis az Ugor-Zsilov család több, mint darázsfészek, amelybe nyúlni még védőruhában is életveszélyes. Martin mégis úgy dönt, hogy elvállalja az ügyet, főként, amikor volt CIA-főnöke, Crystal Quest nyíltan megfenyegeti, hogy ne tegye ezt. A lavina pedig innentől beindul: míg Martin a hűtlen és meglógott férjre vadászik Izraelben, Prágában, az üzbég-kazah határon fekvő Vozrozsgyenije-szigeten, Fehéroroszországban, a Moszkva melletti Prigorodnajában, majd végül Amerikában, addig sorra hullanak körülötte az emberhús alkotta bábuk – egy olyan hatalmas, kontinenseken átívelő játszma fő- és mellékszereplői, amely talán a legmerészebb összeesküvés-elméleteket is meghaladja. A nyomozás során az egyedüli biztos pontot maga Martin jelenthetné, azonban ő maga egyre bizonytalanabb a saját identitásában…
A Robert Littell regényének címében szereplő Legendák nem mások, mint a beépített (terep)ügynökök kreált személyazonosságai, amelyek alfától omegáig tökéletesen kidolgozottak: azaz az ügynök által „eljátszott” álnév kész és kiforrott személyiség, akinek múltja van, sajátos, kézzelfogható külső és belső jegyei. Egyéni kinézete, tapasztalatrendszere, képességei, beállítódása, emlékei, érzései. Akár egy hasadt személyiség, és valóban: a hónapokra-évekre álcát (fel)öltött ügynökök egy idő után képtelenek különbséget tenni ezen legendáik között, realitásérzéküket elveszítvén már nem tudják, melyik „álarc” kitalált és melyik az igazi, hol kezdődik a legenda, és hol ér véget az eredeti személyiség. Martin Odum is ebben a pszichológiai csapdában szenved, nyugdíjazásának fő oka a valós én és a kitalált-felépített legendák közötti határvonal tudati elhalványulása volt. Littell erre az alapszituációra fűzi fel koncepcióját; a szerteágazó, ugyanakkor egységében tekintve közel lineáris kémvonalat pontosan Odum legendáira alapozva darabolja fel.
A regény zsenije pontosan abban áll, hogy a váltogatott idősíkokhoz a legendák csont nélkül igazodnak, a történet teljes felépítéséhez egyetlen alteregó sem nélkülözhető – sőt, a sztori végén lévő, mindent a helyére rázó csavar egyesíti egy testben és lélekben a legendákat, hogy az olvasó számára is minden összeállhasson. A regény története – remek dinamikai hajtóerőként – egy nagyjából 10 évet felölelő intervallumban ugrál, mint már említettem, a Legendák mentén. A jelenben, 1997-ben Martin Odum nyomozása zajlik, s ahogy vissza-visszatekintünk az időben, úgy bomlanak ki előttünk valós személyiséghajtásai, a tulajdonképpeni legendák. A Dante Pippenre keresztelt identitás, amely 1987 és 1989 között volt aktív, egy valamikori, az IRA-nak dolgozó robbantásszakértő, aki aztán nemzetközi fegyverbizniszre váltott. A másik fő legenda, a polgárháborús szakértő (aki amúgy meg van győződve arról, hogy valóban élt az amerikai polgárháború alatt), Lincoln Dittman a lőfegyverek barátja, rendkívül biztos kezű mesterlövész. Ő az 1990-1992-es érában állt előtérben. Aztán jött az 1993-as „törés” (a kulcsesemény, amellyel a regény indít), s az egy évvel későbbi pszichiáteri kezelésekbe bepillantva alakul ki az olvasóban is a diagnózis.
Robert Littell ezekkel az időkártyákkal játszik tehát, keverésükkel szövi meg az összeesküvés hálóját, amelynek a közepében hol Martin rángatja a szálakat, hol őt rángatják a szálakon keresztül. A Legendák így lesz csakugyan nagy volumenű kémtörténet, amelyre Littell egyéni hangja borít roppant hangulatos atmoszférát. Martin Odum jelleme úgy van vastag tussal kontúrozott testiséggel kihúzva, hogy ugyanakkor rendkívüli homályban tartja a főhős karakterét – ezáltal ad teret a teljes olvasói azonosulásnak. S ha a le Carré-könyvek mellett esetleg helyszűke mutatkozik a polcokon, azonnal szegeljünk fel melléje egy újabb deszkát, mert Robert Littell nagyon is tudja, mit csinál: kémeket énekel meg, akik még közel nem jöttek be a hidegről.