Főkép

Versek jönnek és mennek az ember életében, ahogy a vendégek, úgy adják egymásnak a kilincset. Néha hívod őket, máskor jönnek maguktól. Van, amikor örülsz nekik, és akad, hogy rájuk csapnád az ajtót. Mégsem tehetsz semmit, ha egyszer megnyílt az átjáró, verseket találsz ott is, ahol nem is számítasz rá.

 

Némelyik megríkat, megnevettet, akad, amitől elborzadsz, s persze lelsz nem keveset azok közül is, amikben magadra ismersz. Hogy most ezek egy képeslapon, facebook posztban, e-mailben vagy szóban érkeznek, mindegy is. Mert már itt vannak, nem tehetsz úgy, mintha nem láttad volna. Nem fordíthatod el a fejed és mondhatod, nem neked szólnak. A versek ugyanis bemásznak a tudatalattidba, és onnan dobogtatják meg a szívedet. Ez az egyik, amit nagyon szeretek ebben a műfajban, és persze ez az is, ami a leginkább megrémít.

 

Virág Benedek (1752 körül-1830), tanár, költő, műfordító, történetíró. 1775-től a Virág Ádám Ignác nevet vette fel. Jobbágy családból származott, és őt tartjuk a magyar ódaköltészet első mesterének. A pálos rend tagja volt, majd annak felbomlása után felvették a székesfehérvári egyházmegye világi papságába. Miután eljött állásából, nevelőként dolgozott a Batthyány-családnál, de betegsége miatt ezt is ott kellett hagynia. 

 

Amikor veszélybe kerül az ember élete, a túlélő ösztön mindent felülír, és amikor a családja kerül bajba, bárki harcba szállna még az őrült túlerővel is. Aztán körbenéz maga körül, és nem hisz a szemének. Mivé lesz az ember háborúban? Honnan jön az a tengernyi düh? Mi marad utána? A béke sem képes megváltani, de legalább elcsendesíti a fájó lelkeket, és enyhülést hozhat a lüktető sebekre.

 

Virág Benedek: Békesség-óhajtás

 

Szállj le felséges palotád egéből,
Béke! mennyeknek koronás leánya!
Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg
   Már valahára!

 

A vadon Marsnak dühödött kezéből
Üsd ki dárdáját; raboló vitézit
Puszta honnyoknak telekére vissza-
   Menni parancsold.

 

Ily soká tartó viadal piaccán
A szeléd lelkek fene tigrisekké
Válnak, elszokván az igaz s az érző
   Emberi szívtől.

 

A dühösséggel keresett dicsőség
Vesszen el, Múzsám szabadon kiáltja;
A borostyánág, ha vereslik, undok
   Címer előttem.

 

Szállj le! s vigasztald meg az árvaságot,
Béke, mennyeknek koronás leánya!
Haj! sok országok szava kér, jelenj meg
   Már valahára.