Főkép

Különös, furcsa, vonzó, mégis taszító, költői, tudóskodó, posztmodern, izgalmas, és még egyszer különös. Ezek a jelzők jutottak eszembe először Marta Sanz Black, black, black című, frissen megjelent krimijéről. A Kossuth Kiadó nagy sikerrel megindított, immáron négy kötetet számláló Spanyol krimi sorozatának új tagja egy középkorú spanyol bölcsészdoktor és szépíró kalandozása a detektívregény-irodalomba, mégpedig meglepő eredménnyel.

 

Nyomozó főhősünk, Arturo Zarco a könyv elején rejtélyes gyilkosság nyomába ered. Meggyilkolták a sikeres gerontológust, a szép és okos Cristina Esquivelt. A közvélemény, s egy ideig a rendőrség is a férjét gyanúsította, ám sosem került elő ellene valódi bizonyíték. Cristina szülei arra kérik Zarcót, találja meg a valódi gyilkost (lehetőleg Yalalban, a volt férjben…), és adja az igazságszolgáltatás kezére. A detektív pedig útnak indul, s meg sem áll a rejtélyesen taszító és sötét titkokat rejtő házig, amelyben egykor Cristina lakott férjével, a marokkóból jött kőművessel, és a kislányukkal.

 

Itt azonban véget is ér a nyomozás: már ha azt értjük rajta, hogy a detektív pofonok és beszélgetések közepette szívósan egyre előbbre és előbbre jut, egyre újabb láncszemeket fedez fel a megfejtéshez, majd végül egy briliáns okfejtéssel megoldja a bűnesetet. Zarco ugyanis talán a világ legkülönösebb embereibe fut bele: öregekkel és fiatalokkal, párokkal és magányosokkal, nőkkel és férfiakkal találkozik, mindannyiukkal elcseveg, elkezd részt venni az életükben, némelyikkel összeverekszik, másba beleszeret... És inkább kiismerni igyekszik őket, mint leleplezni. A csábító anya és a még csábítóbb kamaszfiú, a leépülőben lévő öreg házaspár és durván magabiztos, biztonsági őr fiuk, a sikeres ponyvaszerzőnő és a marokkói kőműves „cselédtérdű”, új élettársnője – minden lakó egy-egy különc és furcsa gyanúsítottja lesz az ügynek. Mert ha nem Yalal volt a tettes, úgy tűnik, Cristina gyilkosa akkor is a házban van. De vajon melyikük az? És miért végzett az orvosnővel, akit – legalább is a szülei szerint – mindenki őszintén szeretett?

 

Zarco múlatja az időt a házban, álmodozik, fantáziál (főleg erotikusakat és különösen különcöket, lévén nemcsak furcsa, filozofikus alkat, de meleg is), kombinál és gyanakszik. Majd pedig hosszú, éjszakai telefonokban osztja meg az álmait, fantáziáit, kombinációit és gyanúit volt feleségével, a sánta, ám rendkívül éles eszű Paulával, aki válásuk ellenére még mindig a barátja. Végül azután épp Paula lesz az, aki megoldja a rejtélyt: addig azonban még rengeteg hamis nyommal kell megbírkóznunk. Többek közt a könyv középső részét kitevő női naplóval, amelynek a fele igaz, a fele azonban csak álmodozás, fantáziálás, kombináció és gyanú: ám ezúttal nem Zarco, hanem a ház egyik lakója, a különös Luz asszony tollából.

 

Mire megoldódik a rejtély, az olvasók előtt jó esetben már rég egymásba bogozódott az álom és a valóság. Ellentétben az elegánsan földhözragadt kemény krimikkel vagy a rögrealitást feldolgozó skandináv thrillerekkel, ebben a spanyol regényben szinte mágikusan semmi sincs a helyén. Kivéve talán a hivatkozásokat: hiszen Zarco (akinek még csak nem is ez a valódi neve) nagy tisztelője a klasszikus krimiirodalomnak Chandlertől Christie-ig, sőt, egyáltalán az irodalomnak, így azután Paulával folytatott telefonjaiban egyik intertextustól a másik felidézésig ugrál.

 

Épp ezért a regényt nem éppen a kezdő krimikedvelőknek ajánlom, inkább azoknak, akik szeretik, ha egy könyv szövege is kihívás, nemcsak a története, akiket nem zavarnak a monológok, szófutamok és irodalmi utalások, és akik nem idegenkednek az erotikus képzelgések leírásától. Bár két dolgot azért le kell szögeznem. Az egyik, hogy a könyvbeli képzeletfutamok szerintem nem egy meleg férfi álmodozásai, inkább egy heteroszexuális nő töprengései arról, miről is álmodozhat egy homoszexuális férfi… A másik, hogy Heather Badcockkal nem az inhalátora végzett A kristálytükür meghasadtban… De persze Zarcónak ezt inkább Agatha Christie-vel kell majd megbeszélnie…