Főkép

London talán még soha nem volt ennyire undorító, mocskos és kegyetlen. A csatornákban patkányok nyüzsögnek, mindent ellep a szemét, pókok hemzsegnek az apró járatokban, és madarak ürüléke telíti be a sikátorokat. Közben dübörög a drum and bass, a jungle basszusa visszhangzik az emberek fülében, a bulizó tömegek sötét és veszélyes helyekre járnak. Itt él a Patkánykirály, a csatornák aljanépének vezére, és ide kerül Saul Garamond is, miután egyik reggel arra riad fel álmából, hogy rendőrök dörömbölnek az ajtaján. Valaki ugyanis megölte az édesapját, amíg ő aludt, noha látszólag a lakásban más nem járt – ezért hát kézenfekvőnek tűnik, hogy az egyébként sem felhőtlen apa-fia viszony mérgesedett el a tettlegességig. Sault beviszik a fogdába, ahol hosszú órákon át próbálja bizonyítani ártatlanságát, de nem hisznek neki.

 

Este azonban egy furcsa figura jelenik meg a cellájában: egy magas, sovány, fekete kabátos és meglehetősen büdös férfi, aki magát a Patkánykirálynak nevezi, és olyan titkokat ismer Saulról, amit senki más. Ráadásul azt állítja, hogy meg tudja szöktetni a fiút a börtönből – Saul pedig kapva kap az alkalmon, hátha így tisztázni tudja magát. Azonban lelke mélyén már sejti azt, ami hamarosan biztossá is válik: ha kilép a cella ajtaján a Patkánykirály társaságában, az élete már sohasem lesz olyan, mint régen. Egy teljesen új világot fedez fel, amelyben patkányokkal, pókokkal és madarakkal társalog, ahol (szó szerint és átvitt értelemben is) egyre inkább a csatorna mélyére merül, és ahol bizarr, groteszk gyilkosságok történnek a közelében. Ismerősei halnak meg, és üldözi valaki – a Patkánykirály pedig rejtélyes megjegyzéseket tesz egy bizonyos fuvolás Patkányfogóról…

 

Amikor az „undorító, mocskos és kegyetlen” jelzőkkel kezdtem az ajánlómat, egyáltalán nem túloztam, sőt: London ezúttal rémálmokkal teli, brutális oldalát mutatja be, talán a legszörnyűbbet, amit valaha is olvastam a városról – ez nem a Sosehol fantáziadús birodalma, ez nem London folyói könnyed, mágikus környezete, de még csak nem is a Kraken sziporkázó alvilága: ez maga a legmélyebb sötétség, a színtiszta fájdalom, ahol csak magány és mocsok van. Mintha minden tisztát és szépet eltüntettek volna ebből az életből, mintha mindent kiszívtak volna ebből a világból, ami örömet és vidámságot okoz az embereknek. China Miéville már első regényében olyan mélységekbe ereszkedik, ami megterheli a gyanútlan olvasó lelkét: az első pillanattól kezdve megragadja, hogy aztán addig facsarja, és addig mocskolja, amíg bármiféle élénkséget lát rajta. Amikor már csak egy szürke, élettelen, szennyes massza marad belőle, végre fellélegezhetünk.

 

Amikor olyan eszméletlenül zseniális könyvek olvasása után, mint az Armada, a Kraken vagy a Perdido pályaudvar, végállomás kézbe vettem a Patkánykirályt, hirtelen nem is tudtam, hogy mire számítsak: egy kezdeti, stílusilag tapogatózó, bizonytalan regényre, vagy egy már kiforrott műre, ami előrevetíti a későbbi, döbbenetes életművet. Szerencsére a Patkánykirály végül minden várakozásomat felülmúlta: könnyedén felveszi a versenyt a legjobb Miéville-kötetekkel, mi több, letaglózó, fájdalmas élmény olvasni, és garantált, hogy sokáig nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. A szerző, magyarul korábban megjelent könyveiben is azért rajongtam, ahogy képes egy társadalmat alulról megmutatni, ahogy ő mindig a beteg, bizarr, groteszk és undorító dolgoknál fogja meg az egyes világokat. Nála az ötletorgia is mindig szörnyű és nehéz, amit lelkileg sem könnyű elviselni.

 

Ez a hatás pedig nagyon érzékelhető a Patkánykirályban is. A szereplők egyre mélyebbre csúsznak a kétségbeesésben, helyzetük egyre reménytelenebb, s közben mindent átjár a csatorna bűze és a drum and bass kíméletlen ritmusa. Miéville Londonja tört ütemekre, sötét basszusokra és beszennyezett magas hangokra lüktet, minden kifordult magából, és minden a mélységbe vezet. Nem látszik a kiút, a karakterek is mintha csak túlélni szeretnék ezt az állatias, őrült káoszt, amit a Patkányfogó feltűnése jelez – aki egyébként természetesen ismerős lehet: a hamelni patkányfogó története sajátos kegyetlenségével jól mutatja, milyen is lesz a Patkánykirály hangulata. De persze Miéville olyan remek író, hogy a cselekmény a sajátos légkör dacára is szórakoztató, sőt, olykor kifejezetten humoros marad; izgalmas ötletei átszüremlenek a jungle szólamain, érdekes figuráit ügyesen sikerül árnyalni, így aztán egy pillanatig sem unatkozhatunk.

 

Megmondom őszintén, én nem számítottam arra, hogy a Patkánykirály ilyen őrülten jó lesz. De persze csak örülni tudok ennek, régóta (valószínűleg nagyjából az előző Miéville-regény olvasása óta) vártam valami ennyire hatásos és ütős élményre. A magyar kiadás (most már kijelenthetjük, hogy szokás szerint) kiváló: Juhász Viktor nagyszerű fordítása mellett én nagy lelkesedéssel nézek a borítóra (ugye mindenki észrevette, hogy még a gerincen lévő logónak is van farkincája?), s persze közben reménykedek, hogy nem itt ér véget Miéville magyar pályafutása (a Railsea-t például nagyon szívesen olvasnám…). Ám akárhogy is legyen, én csak biztatni tudok mindenkit, hogy rohanjon beszerezni a legújabb regényét: azoknak is érdemes lehet, akik már unják a kortárs fantasztikumot; azoknak is, akik habzsolják az ilyen kiadványokat; de még azoknak is, akik egyébként ritkán olvasnak hasonló stílusú könyveket – garantáltan olyan hihetetlen élményben lesz részük, amit még sokáig nem fognak elfeledni. Csak most már mindig megrémülök, amikor meghallom a fuvola hangját…

 

Részlet a regényből