Főkép

Milyen hely az, ahol khémyának hívják a kémiát, konstruktnak a robotot és thaumaturgoknak a... thaumaturgokat. Kicsit olyan, mint a régi Dűne filmek világa. Igaz, hogy rengeteg gép és mágia veszi körbe a világ lakóit, de valahogy olyan lepukkantnak tűnik az egész. Minthogy az is. Valahogy mindenki olyan szánalmas. Egyrészt nem csak emberek népesítik be a helyet, hanem kheprik (bogárszerű lények), kaktuszemberek, vogyanojok (ők a vízzel bánnak rendkívül ügyesen) meg mindenféle egyéb faj.

Az egyebek közül említést érdemel a szövő, aki pók, és a valóságot szövi meg; az oltmolyok, akik az álmokkal és az emberihez hasonló elmékkel csinálnak csúnya dolgokat; meg vannak garudák is (ők egyszerű szárnyas humanoidok a sivatagban). A hely társadalmára pedig leginkább a diktatorikus káosz a jellemző, amit a korrupt polgármester irányít, de az alvilág ural.

Persze mindezt nem tudjuk meg azonnal, hanem úgy mellékesen megemlítve, néha leírva valahogy következtetni tudunk rá. Ezért először egy kicsit furcsának is tűnik a regény, mert fura nevű városrészekben mindenféle fura nevű fajok élnek és fura nevű dolgokkal foglalkoznak.

Ennyit a körülményekről.
Jönnek a hősök. Nekik is fura nevük van. Foglalkozásukat tekintve megtalálható közöttük szobrász, forradalmár és maffiózó egyaránt. A legfőbb főhős pedig ember tudós, foglalkozásának megfelelő izomzattal és bátorsággal (mindkettő nulla – és elnézést kérek az izmos és bátor tudósoktól).

Most pedig a cselekmény következik. Egy garuda, akinek büntetésképpen levágták a szárnyát, megkéri a tudóst, hogy valahogy növessze vissza neki legalább a repülni tudás képességét. Közben a tudós elszabadít egy oltmolyt, aki kiszabadítja raboskodó társait, és együtt terrorizálják a várost. Az alvilág ura – egy félreértés folytán – ezért megkínozza a tudós khepri barátnőjét, a város pedig tele lesz agyatlan zombikkal (kretén), mert a molyok kiszívják a városlakók lelkét/álmait/tudatát.

Mindenkinek érdeke lesz, hogy az oltmolyok elpusztuljanak, de nehéz ellenük küzdeni, mert hipnotizálni tudnak a szárnyaikkal, és egyébként sem gyenge gyerekek, ezért a konstruktok segítsége határozottan jól jön mindenkinek.
A fentiekből talán kiderül, két-három kulcsszó mentén született a mű, úgymint: furcsa, bonyolult, eseménydús. A meglepő az, hogy habár ez így egyszerűnek tűnik – talán éppen ezért – mégis összetett és megfelelően érdekes, olvasót lekötő regény. Idővel megszokjuk az elnevezéseket, amik (lehet hogy csak a magyar fordítást dicséri) képiesek, és nagyon sokat hozzáadnak a hangulathoz. A regény vége felé jöttem csak rá például (lehet hogy ez belemagyarázás, ha igen, akkor elnézést, de erre csak a fordító tudna válaszolni), hogy a vogyanoj (ők azok, akik az akaratukkal alakítani tudják a vizet, sőt…) az orosz voda (=víz) szóból jöhetett valahogy.

Aztán kitisztul az is, hogy milyen is lehet a társadalom, és a végén majdnem rá is jövünk, hogy mi ennek az egésznek a lényege. Talán ez lehetne a könyv hibája is, hogy mindenből csak felvillant valamennyit, de igazán részleteiben kevés dolgot ismerhetünk meg. Persze, sokszor ennyi oldal is kevés lenne egy-egy fura nevű faj ismertetésére, ezért ezt én megbocsátható hibának tartom.

Tehát érdekes a regény, főleg akkor, ha nem ragaszkodunk hozzá, hogy valamerre mutasson, vagy hogy valamire kilyukadjon a végén. Ez nem azt jelenti, hogy elvarratlan szálak maradnak, mert nem maradnak, csak valahogy a sok szál között nincs egy kiemelt, vagy fontos (mert a harc a molyok ellen például alapvetően mellékszál lenne, csak aztán, hogy ki akar bele halni a város, főszállá növi ki magát egy időre). Olyan fonott kalács jellege lesz ettől a könyvnek, ahogy a cselekményszálak előtűnnek, meg elbújnak megint. Nekem nincs ellenemre ez a szerkesztési mód, úgyhogy bátran ajánlom elolvasásra mindenkinek.