Főkép

Versek jönnek és mennek az ember életében, ahogy a vendégek, úgy adják egymásnak a kilincset. Néha hívod őket, máskor jönnek maguktól. Van, amikor örülsz nekik, és akad, hogy rájuk csapnád az ajtót. Mégsem tehetsz semmit, ha egyszer megnyílt az átjáró, verseket találsz ott is, ahol nem is számítasz rá.

 

Némelyik megríkat, megnevettet, akad, amitől elborzadsz, s persze lelsz nem keveset azok közül is, amikben magadra ismersz. Hogy most ezek egy képeslapon, facebook posztban, e-mailben vagy szóban érkeznek, mindegy is. Mert már itt vannak, nem tehetsz úgy, mintha nem láttad volna. Nem fordíthatod el a fejed és mondhatod, nem neked szólnak. A versek ugyanis bemásznak a tudatalattidba, és onnan dobogtatják meg a szívedet. Ez az egyik, amit nagyon szeretek ebben a műfajban, és persze ez az is, ami a leginkább megrémít.

 

Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti líra egyik kiemelkedő alakja, mégis a közelmúltig ismeretlen maradt a legtöbbek számára. Ennek oka, hogy dacára az elnyert díjaknak, politikai szempontból nem volt kívánatos a magyar irodalomban. Alapvetően magyarsága és a keresztény hite határozta meg életét, és szilárdan hitte, hogy a költő a lelkek építésze. Bizonyos szempontból hasonlítható Petőfihez, közvetlen stílusa miatt kevesen voltak képesek nála jobban érzelmet, néha ironikus, máskor filozofikus mélységekig szárnyaló gondolatok tolmácsolására.

 

Tegye fel a kezét az, aki még sosem hallotta: Majd csak lesz valahogy! Nem látok sok jelentkezőt, mégpedig azért, mert régóta dívik az a vélemény, hogy ami nem oldódik meg magától, azzal a problémával nem is érdemes foglalkozni. Az élet azonban nem ilyen – az enyém legalábbis. Muszáj dolgozni, harcolni dolgokért, és olykor mégis megesik, hogy az ember szélmalomharcot vív a körülményeivel, mégsem ér el semmit. Néha, de csak néha az összes erőfeszítés hiábavalónak tűnik, és aztán hirtelen, mintegy isteni beavatkozásra megoldódik minden. Nem értjük, mire volt jó ez az egész, de az az igazság, ha nem tennél semmit magadért, a gondviselés sem támogatna. Ahogy a vihar elül, úgy érted meg: semmi sem volt hiábavaló, mert ezt a békét sosem tudnád megélni, érteni, értékelni, ha nem lett volna előtte a világ háborgása.

 

Reményik Sándor: Kegyelem

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

 

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

 

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

 

Ez a magától: ez a Kegyelem.