Főkép

Viszonylag régen, évekkel ezelőtt olvastam Péterfy Gergelytől utoljára bármit is, konkrétan Halál Budánt, ami mind a mai napig kellemes emléknek számít. Új könyve, a Kitömött barbár pedig az idei nyár egyik legkörülrajongottabb kötete lett, de igazából már maga a története is olyan érdekes és különleges, hogy az embernek azonnal megjön a kedve az olvasáshoz. Élt ugyanis a 18. században egy nagytudású férfi, bizonyos Angelo Soliman, akit mindenki ismert Bécsben, akinek a csodájára jártak, és aki igen sokrétű műveltséggel rendelkezett, ráadásul a szabadkőműves páholy tagja volt, magas udvari körökben mozgott, és befolyásos barátai voltak – ám ez mégsem akadályozott meg senkit abban, hogy halála után kitömjék. Igen, jól érette mindenki: hogy kitömjék.

 

Barátunk ugyanis néger volt, akit gyermekkorában hoztak be a mai Nigéria területéről háziszolgának, és gazdája mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legműveltebb ember váljék belőle. Ám életében mindvégig megmaradt annak, aminek a legtöbben tekintették: egzotikumnak. A teste jó fél évszázadon keresztül volt megtekinthető egy bécsi múzeumban, egészen az 1848-as forradalomig, amikor a harcok során megsemmisült. Péterfy erre a nem túl ismert és nem mindennapi történetre jó egy évtizede bukkant rá, akkor, mikor kutatásokat folytatott Kazinczyval kapcsolatban PhD tanulmányai kapcsán. Sokáig küzdött a témával, míg meg tudta írni – így született meg az idei nyár egyik legnagyobb slágerkönyve.

 

A mű másik központi szereplőjét viszont minden bizonnyal nem kell bemutatnom, ugyanis ő Kazinczy Ferenc, akinek a neve elsősorban a nyelvújítással forrt össze. A kettejük barátságáról, a felvilágosodásról, a különböző kultúrák különbözőségéről és egymás meg nem értéséről szól javarészt ez a könyv. Maga a narráció is elég érdekes, ugyanis a történések zömére Kazinczy özvegye, Török Sophie emlékszik vissza abból a korból, amikor a felvilágosodás eszméi javarészt elbuktak, s még ha nem is olyan végletes módon, mint korábban, de abszolutizmus van; a széles korban terjedő kolera miatt szinte minden és mindenki visszazuhan a többszáz évvel ezelőtti sötét középkori állapotokba; a nyelvújító neve sárba tiporva, de inkább elfeledve; a barátja teste meg kipreparálva a múzeumban. Ez a néhány évtizeddel későbbi visszatekintés segít abban, hogy meglássuk a kontrasztot a 18. század végi lehetséges ragyogó jövő és a szomorú jelen között. A forradalom csúcsra ért, elbukott, majd visszafejlődött.

 

Kazinczy és Soliman jó barátokká válnak, nagyrészt annak is köszönhetően, hogy az afrikai mellett a magyar férfi is kívülállónak, kirekesztettnek számít a bécsi körökben. Mert nemcsak Angelót bámulják meg a sötét bőre miatt, hanem a mi Ferencünket is a kócsagtollas kalapjáért és a magyar népviseletéért. Az ő kapcsolatukon, gondolataikon, beszélgetéseiken keresztül kerülnek előtérbe olyan fontos kérdések, ellentétpárok, mint a szigorúan vett nemzetben gondolkodás és az ekkoriban egyre jobban előtérbe kerülő kozmopolitizmus, vagy az egyéni szabad gondolatok és a mindenkori állam látásmódja. Igazán megrázó például az a jelenet, mikor Sophie a múzeum tárlójában szemléli néhai férje legjobb barátját, akiből akkora már csak egy fabábura ráfeszített, szakadozott, élettelen bőrdarab marad valamiféle törzsi maskarába öltöztetve – olyan ruhába és olyan módon, amit ez a férfi sosem hordott.

 

A Kitömött barbár okos könyv, sok okos gondolatot és sok témát vet fel; úgy vélem, hogy érettebb, mint a korábbi Péterfy kötetek, és így mindenképpen érdemes az olvasásra is – de nekem személy szerint valahogy jobban tetszettek a szerző korábbi művei, a kevesebb nyilvánvaló utalással megtűzdelt és kevesebb aktuálpolitikai vonással rendelkező Halál Budán vagy a Bányató. De azért ezt is olvassátok, nem fogjátok megbánni.