Főkép

Hogy kinek milyen vers tetszik, igencsak szubjektív, és pontosan ez benne a szép. Persze aki csak egy kötelező iskolai marhaságot lát a költészetben, annak egészen más a véleménye. Olykor a szerkesztőségen belül is felütik fejüket a véleménykülönbségek – vagy éppen az történik, hogy a rovat állandó írója helyett egyikünk-másikunk ragadja meg a lehetőséget, hogy egy neki tetsző, vagy szívének kedves költeményt osszon meg az olvasókkal. Ezúttal rám került a sor, én pedig a német kultúra iránti vonzalmam miatt rögtön Schiller egyik kötetét vettem le a polcról.

 

Friedrich Schiller, született Johann Christoph Friedrich Schiller, majd 1802-től Friedrich von Schiller (1759-1805) a német klasszicizmus egyik meghatározó alakja, Goethe kortársa és barátja, a legnagyobb német drámaíró, akinek egyik-másik darabját a német nyelvű színházak állandó repertoárjukon tartják. A szépirodalom szinte minden területén alkotott, éppen ezért munkásságában mindenki találhat a fogára valót. „Az örömhöz” című verse nemcsak munkásságának legismertebb darabja, de Beethoven IX. szimfóniája zárótételének alapját is ez alkotja (a zeneszerző óriás egyébként több mint 30 évig érlelte a végül megvalósult zenei gondolatot), és egyben ez az Európai Unió himnusza is.

 

Habár a fent említett szerzemény zsenialitása tagadhatatlan, a mai versünk is méltó a költő életművéhez. Schiller a megannyi emberi érzés közül a legerősebbet választotta témájának, ami miatt gyakran vagyunk képesek átlendülni életünk hullámvölgyein. A német költő nagysága éppen abban mutatkozik meg, hogy ezt a hihetetlen erőt, és ennek a mindenben és mindenkor jelenlévőségét egy ilyen rövid költeményben is hihetetlenül erőteljesen tudja érzékeltetni - sorait olvasva újra és újra erőt meríthetünk.

 

Friedrich Schiller: Remény

Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!

(Fordította: Dsida Jenő)