Főkép

Érezted már azt, hogy nem találod a helyed? Hogy hiába próbálod meglelni azt az utat, amelynek a végén öröm, netalán boldogság vár, mégsem találod meg? Hogy miközben körülötted mindenki vidám és élvezi az életet, a te boldogságodra mégis mindig árnyék vetül? Úgy mondják, az ember három részből áll: testből, lélekből és szellemből. Ha a három megfelelő arányban áll egymással, szinte tökéletes a harmónia: örül a szíved, élvezed az életet, idült mosollyal teszel meg minden lépést a világban, s mintha minden a te kedvedet keresné. De néha sehogy sem akarnak kiegyenlítődni. Csak a test örömeit részesíted előnyben, s fojtogat a kiüresedett légkör, unsz mindent, ami egyébként élvezetet okoz? Vagy csak a lelkeddel törődsz, de mégsem hiszed azt, hogy hasznosan töltenéd a napjaidat? Esetleg nálad a szellem áll az első helyen, így magányos vagy és egyedül érzed magad?

 

A kereszténység az évszázadok során egybemosta a szellemet és a lelket, ám közben elhanyagolta a testet. Narziss érzi ezt, ám cseppet sem zavarja: ő a gondolatok világában érzi jól magát. Hamarosan felavatják, s a mariabronni kolostor fiatal szerzetese válik belőle, valószínűleg nagy gondolkodó, esetleg nagy vezető lesz a későbbi élete során. Ebben senki sem kételkedik, mindenki látja, hogy a fiatal férfi még sokat visz végbe az életben. Ám Narziss a lelke mélyén tudja: a nagybetűs Élet hozzá sosem fog ellátogatni. Az ő absztrakt, fogalmi szinten létező valósága ellentétben áll a testi boldogsággal, az ő életébe sosem fog ellátogatni a szerelem, de még a szeretet sem biztosan. Narziss-t tisztelet fogja övezni, nevét még sokáig emlegetik, gondolatai évtizedekig, ha nem évszázadokig fennmaradnak. De vajon elég ez valakinek? Elég az, ha tudja: betöltötte azt a hivatást, azt a szerepet, amit Isten neki szánt? El lehet tölteni egy életet folytonos gondolkodás és imádkozás közben, miközben nem kísértenek meg a testi élveztek? S vajon teljes lesz ez az élet?

 

Goldmund sem kételkedik abban, hogy előbb-utóbb elmélkedő szerzetes lesz belőle. Apja ilyen életre szánta, ő pedig kellő ésszel rendelkezik ahhoz, hogy tisztességesen éljen a kolostor falai között. De Narziss ismeri barátját: tudja, hogy az nem szerzetesi életre termett. Goldmund alkotó, művész, akit nem boldogítanak az elméleti fogalmak és elvek. A kézzel fogható valóságot szereti, neki meg kell élnie, meg kell tapasztalnia az Életet: könyvekből sosem fogja meglátni teljes szépségét és erejét. Goldmund mégis elfojtja magában az anyja örökségét, hiszen úgy érzi, ez a kötelessége. Amikor azonban Narziss rávilágít a hibájára, hirtelen rádöbben: nincs maradása a szerzetesrendben. Útnak indul hát, s felfedezi mindazt, amit a világ számára tartogat. Öröm és bánat, élvezetek és kínok, asszonyok és lányok, férfiak és tanítók szegélyezik az útját, melynek végén még ő sem tudja, hogy mi várja. Talán elviszi valamelyik tél, mert nem sikerült időben egy háznál menedéket találnia? Talán egy erőszakos férj üti agyon, miután elcsábította a feleségét? Vagy arra rendeltetett, hogy egy hosszú élet végén, ágyban, párnák közt érje utol a végzet?

 

Goldmund persze ezzel a legkevésbé sem törődik. Azzal sokkal inkább, hogy útja során kielégítse minden vágyát: eltöltsön néhány órácskát minden szembejövő szépasszonnyal, tanuljon azoktól, akiktől érdemes, s legfőképpen keresse tovább a világ csodáit, műremekeit, legyenek azok gyönyörű szobrok vagy egy idilli naplemente az erdő szélén. Vándorló lesz, csavargó, fiatal nőcsábász, akit mindenki szívesen lát. De élete során néha megpihen: kamatoztatja latintudását, megtanul becsületesen és tisztességgel dolgozni, kitanulja az alkotás művészetét, szobrász, fafaragó és festő lesz, hogy aztán élete vége felé újra találkozzon Narziss-szal. Goldmund egész élete során keresi azt, ami boldoggá teszi, s közben ráébred: őt maga a keresés teszi boldoggá. Megtapasztalja az élet minden csodáját, vándorévei alatt kielégítheti szabadságvágyát és persze mindazon kívánságát, amely nyugtalanítja: olyan lélek, akit a nyugalmas, rendezett élet nem tud boldoggá tenni.

 

Örökösen keresi a bajt, vére nem hagyja megpihenni, még ha mindent tökéletesnek lát, akkor is képes továbbállni. Ráébred: a fájdalom épp annyira múlandó, mint az öröm. A kéj és a kín között nagyon rövid az elválasztó vonal, ezért hát nem fél belevetni magát a világba. Narziss pedig tökéletesen megérti barátját, ezért támogatja, és ha kell, segítő kezet nyújt a bajba jutott vándornak. Egymás ellentétei ők, a szellem és a test gyermekei, akik az állandó kontraszt miatt mégis vonzódnak egymáshoz. Ketten közösen adják ki azt a harmóniát, amit minden ember keres a saját életében, hiszen önállóan sem Narziss, sem Goldmund nem képes igazán teljes életet élni, valami mindig hiányérzetet hagy bennük. Amikor azonban Goldmund szobraiban gyönyörködnek, hirtelen mindketten rádöbbennek, hogy megszületett a tökéletes harmónia: a művészet magában egyesíti mindazt, ami szellemi és testi, hogy létrehozza a csodát.

 

Hermann Hesse pontosan tudja ezt, érti, hogy az általa anyainak és apainak (nőinek és férfinak) tartott princípium egyesülése maga a művészet, s annak mindenféle megtestülése. Akármilyen szférából ered is, ha valóban szívvel-lélekkel készül, ha valóban a művész belső valójából fakad, megrezdül benne a végtelen gyönyörűség. Azonban aki nem tapasztalta meg mindkét princípiumot, az sohasem lehet teljes: még ha úgy is érzi, mint Narziss, hogy kielégíti csupán a gondolati világ, előbb vagy utóbb rádöbben, hogy ez közel sem elég, s valami többre vágyik. Goldmund pillanatnyi örömei hiába múlandóbbak, mint az örökkévalóságnak szóló elmélkedések, mégis többet él meg egy napon, mint barátja egy évtized alatt. Ám vajon melyik a fontosabb? Hogy jól érezzük magunkat eme rövid, földi élet során, hogy megtapasztaljuk minden örömét, s néha megcsillanjon a tökéletes? Vagy elég az, ha elbarikádozzuk magunkat a szellemi világ minden lehetőségével? Ezt már az olvasónak kell eldöntenie.