Főkép

„Jó ízlésű ember az én koromban már nem él” – írja Kertész Imre a regényt lezáró rövid elmélkedésben, és ezzel nagyjából összegzi az érzületet, amelyet a kötet egésze sugall. Hiszen A végső kocsma – amint azt a címből felfejthető allúzió sugallja – a halálra, a meghalásra való felkészülés küzdelmeinek megörökítése. Valamennyire számvetés és újraértékelés, mindenekelőtt mégis a fokozatosan fogyatkozó alkotóerővel való viaskodás. Egy megkeseredett ember talán utolsó hosszabb lélegzetű művének kialakulását követhetjük végig benne a regény szavakba merevedéséhez vezető utat bejárva. Mert hát A végső kocsma naplóregény. Regény és napló egyszerre, pontosabban felváltva, és számtalan átfedéssel, belső, módosított ismétléssel.

 

Ám nem emiatt kemény olvasmány a regény. Számomra az ellentmondásossága teszi nehezen feldolgozhatóvá.

 

Rögtön itt az írástechnika, mint alapprobléma. Kertész bevallottan nem kedveli a posztmodernt, és erre ebben a regényben is utal. Ugyanakkor az a fajta metafikciós önreflexivitás, az elbeszélői én kvázi megsokszorozása, a naplójelleg miatt a valós(nak tűnő, és gyakran ténylegesen, ellenőrizhetően megtörtént) események, mint a Nobel-díj, a koncertek, Ligeti György barátsága, valamint a beágyazott narratíva kitalált világának rövidre zárása voltaképp éppenséggel a posztmodernre jellemző megoldásegyüttes. Önmagukban persze egyik jellegzetességet sem merném kifejezetten, azaz kizárólagosan az adott irányzatra jellemzőnek mondani, így, ilyen sűrűségben és kombinációban azonban mégiscsak ahhoz kapcsolnám. És ezzel még csupán a felszínt kapargattuk meg.

 

Amikor mélyebbre, a világról kialakított kép szintjére ásunk le, egészen furcsa ellentmondásokkal találkozhatunk. Mindenekelőtt felmerül az identitás kérdése. Az, hogy kevés magyar Nobel-díjasunk egyike voltaképp sokkal inkább érzi magát az egykori nagy Monarchia egy kis részhalmazához tartozónak, mint kizárólag vagy elsősorban magyarnak, abszolút érthető, mégis ellentmondásos. Még döbbenetesebb eredményre jutunk, ha átgondoljuk néhány – többnyire, úgy tűnik, depressziós hangulatban tett – kijelentését, és még kontextusba helyezve is olyanokat olvashatunk, aminek állva tapsolnának a liberális demokrácia ellenzői és harcos bírálói. Kertész ennek ellenére a hagyományos értelemben véve és alapvetően liberális módon demokratikus Németországban érzi a legjobban magát. A paradoxon persze feloldható, ha jobban odafigyelünk a szövegre, és tisztában vagyunk a háttérrel, hátterekkel is, a lelkünk mélyén mégsem hagy nyugodni a dolog. Úgy olvasom a „nagy stílusban” megírt mondatokat, hogy közben nem, vagy nem mindig tudok egyetérteni a bennük kifejezett gondolatokkal, legalábbis addig nem, amíg azok szélesebb összefüggésekbe helyezve árnyaltabb értelmet nem kapnak. Ez az élmény azonban ismétlődő; újra meg újra beleütközünk efféle világnézeti feszültségekbe.

 

Emellett abba sem szerencsés belegondolni, hogy mi hogyan fogjuk összegezni az életünket. Hogyan tudjuk összemérni a saját eredményeinket egy ilyen nagy formátumú művészével, akinek az öregkori összeomlás közeledtével állandósulnak a kételyei önmagával, életművével és könyveinek fogadtatását illetően egyaránt. Egyáltalán, hogyan fogjuk elviselni, elfogadni a képességeink hanyatlását, hogy esetleg tolószékbe vagy ágyba kényszerülünk, vagy, ahogy Kertész zeneszerző barátja, Ligeti György példáján keresztül megmutatja, hogy talán részben vagy egészben megtagadjuk mindazt, amit az utolsó évekig megalkottunk. És ha már a zenénél tartunk, érdekes, hogy Kertész kevesebbnek tartja Ligeti matematikailag letisztult művészetét Mahler tobzódó romantikájánál, és hogy Barenboim személyes ismerőseként majdhogynem vak (de nem süket) marad a zseniális karmester teljesítményére.

 

A legfontosabb kérdés talán az lehet, hogy miért is olvasunk. A végső kocsmát, azt hiszem nem elsősorban szórakozásból érdemes. A szavakért, mondatokért igen. Ezek – elvontan nézve – önmagukban is gyönyörűek. Ellenben mindaz, amit elmondanak, enyhén fogalmazva is felkavaró, sokszor kifejezetten fájdalmas. Egy kilátástalan jövővel szembesítenek, amelyet nem lehet kívánni. És a nehezen viselhető jelennel is, amitől pedig megszabadulni rettenetesen nehéz. De talán épp ezért ennyire fontos ez a mű, még ha inkább egy szűkebb körnek ajánlanám is, nem azoknak, akik a mindennapi munka után, fáradtan, inkább felüdülésre, nem pedig mélységekre vágynak.