Paulo Coelho: Házasságtörés
Írta: Galgóczi Tamás | 2014. 10. 14.
A Házasságtörést nem tartom a legjobb Coelho regénynek. Miért? Mert nem okozott olyan revelációt, mint amilyet Az alkimista, és nem kínált olyan súlyú gondolkodnivalót, mint mondjuk Az ördög és Prym kisasszony, ám ez főként annak köszönhető, hogy boldog házasságban élek immár 21 éve, és elég valószínűtlennek tartom, hogy átgázoljon rajtam a gyorsvonat. Magyarázom. Baráti körben gyorsvonat-effektusnak hívjuk azt a jelenséget, amikor az évek óta meglévő párkapcsolatból kilép az egyik fél, mert hirtelen úgy érzi, hiányzik valami az életéből, és azt a valamit csakis máshol kaphatja meg. A családi meghittség helyett lángoló érzelmekre vágyik, a szeretetet szerelemre, szenvedélyre cserélné – és ezért mindent feladva fejest ugrik egy új szerelembe, vagyis felszáll a gyorsvonatra, ami egyre távolabb repíti addigi életétől. A végállomáson pedig előbb-utóbb kialszik a lobogás, és jobb esetben utasunk ugyanabba a helyzetbe kerül, mint korábban (be kell érnie a szeretettel), de gyakorta inkább egyedül találja magát a világban, és már nincs módja visszatérni a korábbi életébe.
„Nem te választod az életedet: ő választ téged. Nem értheted meg, miért jut neked több öröm vagy több szomorúság. Csak fogadd el és menj tovább.
Az életünket nem választhatjuk meg, de azt mi döntjük el, hogy mit kezdünk a kapott örömökkel és bánatokkal.”
Pontosan ez történik az új Coelho-regény főhősnőjével is. Aki munkája (sikeres újságírónő), családja (egészséges gyerekek) és szerető férje ellenére is úgy érzi, beleszürkült a hétköznapokba: mindig ugyanazt csinálja, nincsenek új impulzusok, a családi élet nem biztonságot jelent számára, hanem kötöttséget, sőt, börtönt. Már nem elégszik meg a szeretettel, másra vágyik: izzó szenvedélyre, kalandra, veszélyre – ezért elköveti a kötet címében említett cselekedetet.
„Az ősz a legjobb alkalom, hogy elfelejtsük a zavaró dolgokat. Csak el kell engednünk őket, mint a fák a lehulló leveleiket. Táncoljunk, élvezzük ki a nap utolsó sugarait, amíg még melegítik testünket-lelkünket, mert aztán nyugovóra tér, és gyönge lámpás lesz belőle az égen.”
Mindezt a szerzőtől megszokott módon kapjuk, a korszellem és az idő múlása legfeljebb annyiban érhető tetten a történeten, hogy a szexualitás is komolyabban megjelenik benne. Maga a téma ugyan nem ismeretlen az életműben, csak ennyire direkt és naturális leírásokkal még nem találkozhattunk a szerzőnél (legalábbis én nem emlékszem ilyesmire). Azért a Házasságtörés nem mérhető egyetlen blúzrepesztő regényhez sem, sokkal inkább úgy érzem, írói eszközről van szó, mégpedig annak érzékeltetésére, hogy a főszereplő milyen elszántan vágyik a másra, és mi mindenre képes ezért az élményért. Itt nem a különféle pozíciókon van a hangsúly, hanem azon a többnyire alárendelt szerepen, ami gyakorlatilag megkérdőjelezi az egész értelmét – Coelho mondhatni kiszól az olvasónak: valóban ennyit jelent a lobogó szenvedély, ez lenne a mindent elsöprő érzelem, amire szükség van a hátralévő életünkben?
A válasz nyilvánvalóan és egyértelműen nemleges, egyszerűen úgy éreztem olvasás közben, hogy az újságírónőnek túl sok ideje marad a gondolkodásra, és ahelyett, hogy érezné férje szeretetét, értékelné, megbecsülné mindazt, amije van, inkább túlkomplikálja a pillanatnyi szituációt.
„Ha a házasok valamilyen oknál fogva úgy döntenek, hogy keresnek egy harmadik személyt is, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz a kapcsolatuk. És azt sem gondolom, hogy a szex lenne a legfőbb motiváció. Sokkal inkább az unalom, az életöröm hiánya, a kihívások hiánya. Több tényező együttes megléte.”
Önkéntelenül felmerül hát bennem a kérdés: ez a házaspár miért nem beszélget egymással olyan dolgokról, amelyek komolyabb érdeklődést feltételeznek a „ma mikor érsz haza” kérdésnél és válasznál? Miért nem szólnak egymásnak, ha valakinek gondja, problémája van a kapcsolatukkal? Ha nem önmagával foglalkozna a főszereplő, ha nem saját gondolatait kergetné körbe-körbe, akkor jó eséllyel megspórolná magának ezt a kálváriát.
„Ha szeretünk valakit, mindenre föl kell készülnünk. Mert a szeretet olyan, mint a kaleidoszkóp, amivel gyerekkorunkban játszottunk. Állandó mozgásban van, és soha nem ismétli önmagát. Aki ezt nem érti meg, az arra van kárhoztatva, hogy olyasmiért szenvedjen, aminek éppen hogy boldoggá kellene tenni minket. És tudod, mi a legrosszabb? Az emberek, akárcsak az a nő, mindig azzal vannak elfoglalva, hogy mások mit gondolnak a házasságukról. Nekem ez nem számít. Nekem csak az számít, hogy te mit gondolsz.”
A könyv megerősített abbéli meggyőződésemben, hogy muszáj időnként megállni, és közösen átbeszélni az életünket: hol vagyunk, merre megyünk tovább, a tegnapi célok még mindig inspirálnak-e bennünket, vagy inkább már csak nyűgnek érezzük azokat? Nem kellene új hobbit választanunk, új emberek, új gondolatok közé mennünk? Mindez persze nem jelenti a múlt és a jelen megtagadását, csupán az átgondolás és az újraértékelés fontosságát hangsúlyozza, hiszen ahogy múlik az idő, bizony, mi is változunk.
Sokra tartom, hogy Coelho mert új útra lépni, miközben mégsem hagyta el teljesen a régit – kíváncsi vagyok, mivel lep meg bennünket legközelebb.
Kapcsolódó írás: