Főkép

2031-ben járunk, egy olyan jövőben, ahol a telepaták szervesen beépültek a társadalomba, és az emberek többsége is elfogadta a jelenlétüket. Mivel előre látják, ha valaki bűnt fog elkövetni, ezért a gyilkosságok szinte lehetetlenné válnak – ám Ben Reich mégis úgy gondolja, hogy ő képes a lehetetlen kijátszására, és meg tudja ölni üzleti vetélytársát. Miután sikerül neki, magára uszítja a rendőrséget (Powell prefektussal az élen), de közben más játékosok is feltűnnek. Vajon sikerül-e megmenekülnie egy ilyen világban? És ki az az Arcnélküli Ember, aki álmaiban kísérti?

 

Alfred Bester neve nem ismeretlen a science fictionben jártasak számára: a Tigris! Tigris! című műve először 1990-ben jelent meg Magyarországon, majd nemrégiben egy második kiadást is megélt a Delta Vision Kiadónál. Jelen írás tárgya, Az arcnélküli ember is napvilágot látott már hazánkban (a régi Galaktika 65-68. számaiban), de egyébként 1951-es megjelenésével a szerző első regénye is egyben – ráadásul rögtön elnyerte vele a Hugo-díjat. Most, hogy Bester két legfontosabbnak ítélt regényén is túlvagyok, ki merem jelenteni, hogy ő az egyik legfurcsább SF szerző, akitől valaha is olvastam: valahogy minden regényének van egy őrült hangulata, amellyel még sehol máshol nem találkoztam. Ben Reich, akárcsak a Tigris! Tigris! főszereplője, Gulliver Foyle, egy igazán dühös karakter, jobb szót nem találok rá. Dühös a világra, az emberekre és önmagára is. Az őrület peremén táncol, tetteit egyre nehezebben tudja igazolni, ezáltal nem illik bele ebbe az újfajta társadalomba, képtelen annak szabályait követni.

 

Reich ellenfeleként a mindig megfontolt Powell prefektus tűnik fel, aki viszont a nyomozás során meginog a telepatákba vetett hitében. A Bester által megálmodott világban a gondolatolvasás természetes dolog, bár nem mindenki rendelkezik ezzel a képességgel, és közöttük is különböző szintek vannak annak megfelelően, kinek mennyire erős ez a tulajdonsága. A regény számomra legkülönlegesebb részei azok voltak, amikor a telepaták „beszélgetését” olvashattam, amely nem kimondott szavakkal, hanem a gondolat útján történik – ráadásul ezeket az író olyan különleges formába öntötte, amilyenekkel már a Tigris! Tigris!-ben is találkozhattunk. Bevallom, én azért hiányoltam, hogy többet tudhassak meg a telepaták társadalmáról: a nyomozás kerül inkább előtérbe a könyvben, a világ pedig csak elmosódott háttérként szolgál. Azért szerencsére a történet kellően izgalmas és fordulatos ahhoz, hogy ezt a hiányosságot elnézhessük neki; végig élvezettel olvastam Reich és Powell macska-egér harcát, amelyben kétségessé válik, hogy egyáltalán lesz-e nyertese a dolgoknak.

 

Az arcnélküli ember egy sci-fibe oltott krimi, amely az emberi elme és lélek legmélyére próbál leásni. Nemcsak maga a bűn elkövetése érdekli, hanem az is, hogy jut el valaki idáig, és miután megtörtént, miképpen birkózik meg lelkileg tettei következményeivel. Aki szereti a sci-fi műfaját, annak szerintem érdemes elolvasni Alfred Bester műveit – már csak azért is, mert a műfaj nagy öregjének számít, aki később sok más írót is inspirált különleges, egyedi regényeivel.