Beleolvasó - John le Carré: Tükrök háborúja

Fülszöveg:

Régen a választóvonal tiszta volt és világos: a Körönd kezelte a politikai ügyeket, a Részleg pedig a katonai ügyeket. Ám az évek során az egyensúly megborult, és a Körönd - George Smilley segítségével - kitúrta a Részleget. A békés és dohszagú unalomban poshadó Részleg azonban feléled tetszhalálából, mert hirtelen neki való feladatot talál. Bizonyíték van arra, hogy a szovjetek rakétákat telepítenek a német határ közelébe. Egy fontos film eltűnt és egy ügynök meghalt. A Részleg készen áll a cselekvésre, a felhatalmazása is megvan, csakhogy se ügynökei, se erőforrásai nincsenek, így valahonnan előássák Fred Leisert, egy németül beszélő lengyelből lett angolt - aki egykoron kiváló rádiós volt, most viszont autókereskedésben utazik -, és visszaküldik keletre.

 

A tükrök háborúja John le Carré negyedik, és magyarul eleddig még meg nem jelent regénye - amellyel az Agave egy közel ötvenéves adósságot törleszt - lebilincselő történet a kémkedés amoralitásáról és a hírszerzés világában ténykedő férfiakról, akikben legalább annyi a hiúság, mint az önfeláldozás és a bátorság.

 

 

 

 

 

Részlet a regényből:

ELSŐ RÉSZ

Taylor

„Egy bolond fekszik itt, aki dérrel-dúrral Keletnek indult.” (Kipling)

 

ELSŐ RÉSZ

Taylor

„Egy bolond fekszik itt, aki dérrel-dúrral Keletnek indult.” (Kipling)

 

1

A repülőteret befedte a hó.

Északról jött a ködben, az éjszakai széllel, és tengerszagot hozott magával. Egész télen át maradni is fog: a kemény, jeges por elnyűtten tapad a szürke talajhoz, nem olvad, nem fagy vissza, állandó, akár az év évszakok nélkül. A háború füstjeként szüntelenül fölötte lebeg majd a változékony köd; hol egy hangárt nyel el, hol a radarállomást, hol a gépeket, és egyenként bocsátja el őket újra, mint fekete holttetemeket a fehér sivatagban, miután minden színt kiszívott belőlük.

A képnek nem volt mélysége, perspektívája, nem voltak benne árnyékok. A föld eggyé olvadt az éggel, az épületek és a többi alakzat úgy lebegtek a hidegben, mintha jégárba fagytak volna.

A repülőtér mögött pedig nem volt semmi. Se ház, se domb, sem út, még csak sövény vagy egy árva fa sem. Csak az ég nehezedett a dűnékre, és a köd gomolygott a sáros balti partvidék fölött. A hegyek messze benn a szárazföldön voltak.

A kilátóablakhoz gyerekcsapat sereglett, fejükön iskolai egyensapka, lelkesen csiviteltek németül. Némelyik gyerek síruhát viselt. Taylor semmitmondóan nézett át rajtuk, kesztyűs kezében poharat szorongatva. Egy fiú megfordult, megbámulta, majd elpirult, és suttogott valamit a többieknek. Csönd lett.

Taylor az órájára pillantott, nagy, íves mozdulattal emelte csuklóját a szeme elé. Részben, hogy kiszabadítsa a karórát a kabát ujja alól, részben pedig mert ez volt a szokása. Katonaember benyomását akarta kelteni: tisztességes fickó egy rendes ezredtől, túl a háború megpróbáltatásain.

Tíz perc múlva négy. Már egy órája késik a gép. Nyilván rögtön be is mondják, miért. Tűnődött, vajon mivel indokolják majd. Talán a köd, gondolta, nem szállhattak föl korábban a köd miatt. Talán nem is tudják, és ha tudnák, nyilván akkor sem ismernék be, hogy a repülő a kijelölt pályájától csaknem négyszáz kilométernyi távolságban tévelyeg, Rostocktól délre. Kiitta a poharát, és megfordult, keresve a helyet, ahová letehetné. Kénytelen volt beismerni, hogy némelyik külföldi ital nem is olyan rossz a saját hazájában. Itt, a helyszínen, ahol jó pár órát kell elütnie, és odakint mínusz tíz fok hideg van, igazán jól jön ez a kis Steinhäger. Majd rendeltet az Alias Clubbal, ha hazatér. Szép kis grimbusz lesz belőle.

A hangosbeszélő zümmögött, fültépően felbőgött, elhalkult, aztán újra megszólalt, ezúttal rendes hangerőn. A gyerekek várakozó tekintettel fordultak felé. Előbb finnül, aztán svédül, végül angolul hangzott el a bejelentés, miszerint a Northern Air Services elnézést kér a Düsseldorfból érkező, kettő-kilenc-nulla számú járat késéséért. Nem volt szó sem arról, meddig késik még, és arról sem, miért. Biztos nem is tudják.

Taylor bezzeg tudta. Elmélázott, mi volna, ha odaballagna ahhoz az üvegkalitkában ülő hetyke kis hoszteszhez, és megmondaná: kell még ám várni egy darabig a kettő-kilenc-nullára, aranyom, mert a vad északi szél elsodorta a Balti-tenger fölött, egyenesen a pokolba. Nem hinné a nőcske, ez tiszta sor, félkegyelműnek nézné. Bezzeg aztán meggondolná magát. Rádöbbenne, hogy ellenkezőleg, nagyon is különleges emberrel volt dolga.

Odakint már sötétedett. A talaj világosabb lett az égnél, a tisztára söpört, a jelzőfények narancsszínében csillogó kifutók szinte árkoknak tűntek a hó között. A közeli hangároknál neoncsövek ontották sápadt fényüket az emberi alakokra és a repülőgépekre; a kép előtere egy pillanatra megelevenedett, ahogy ráesett az őrtorony forgó reflektorának fénypászmája. A bal oldalon a műhelysortól egy tűzoltókocsi húzott ki, és besorolt a központi kifutó mellett várakozó három mentő mellé. Egyszerre kapcsolták be a kék forgófényüket, és türelmesen álltak a figyelmeztető jelzést villogtatva. A gyerekek izgatottan fecsegve mutogattak feléjük.

A hangosbeszélőn megint megszólalt a lány hangja; alig pár perc telhetett el az előző bejelentés óta. A gyerekek most is elhallgattak, a fülüket hegyezték. A kettő-kilenc-nulla számú járat előreláthatóan még legalább egy órát késni fog, amint további információk érkeznek, azonnal közzéteszik őket. Volt valami a lány hangjában, félig meghökkenés, félig aggodalom, ami átragadt a váróterem túlsó végében ülő vagy féltucatnyi emberre. Egy idős asszony fölkelt, mondott valamit a férjének, fogta a retiküljét, és odament a gyerekcsapathoz. Egy darabig csak bámult bután a félhomályba, de nem nyugodott meg. Végül odafordult Taylorhoz, és a holland nők torokhangú, kissé méltatlankodó angolságával megkérdezte: – Mi lehet ezzel a düsseldorfi géppel?

Taylor megcsóválta a fejét. – Nyilván a hó – felelte kurtán. Ez a modor illett katonás habitusához.

Átsétált a lengőajtón, és lement a földszintre. A főbejárat mellett pillantotta meg a Northern Air Services sárga zászlócskáját. A pult mögött rendkívül csinos lány ült.

– Mi van a düsseldorfi járattal? – kérdezte Taylor bizalmasan; mondogatták róla, hogy a fiatal nőkkel mindig szót ért. A lány elmosolyodott, vállat vont.

– Gondolom, a hó miatt lehet. Ősztől gyakran van késés.

– Miért nem kérdezi meg a főnöktől? – mutatott Taylor a pulton a telefonra.

– Bemondják a hangoson abban a pillanatban, amint megtudnak valamit – felelte a lány.

– Ki a kapitány, kedves?

– Tessék?

– Ki a kapitány? A pilóta.

– Lansen kapitány.

– Érti a dolgát?

A lány fölháborodottan vágta rá: – Lansen kapitány rendkívül tapasztalt pilóta!

Taylor végigmérte, és vigyorogva mondta: – Annyi szent, hogy nagyon szerencsés pilóta, aranyom. – A jó öreg Taylor, az aztán tud egyet-mást, mondogatták az Alias Clubban péntek esténként.

Lansen. Milyen különös így hallani a nevét, egyszerűen kimondva. A brancsban ilyet sosem csinálnak. Körülírják, fedőnevet használnak, bármit, csak az igazit ne. Az Archie gyerek, repülős barátunk, északi cimboránk, a fényképezős srác; inkább vennék a szájukra még a betűk és számok rémítő sorozatát is, amely hivatalosan, papíron jelzi az illetőt, minthogy akármilyen körülmények között kimondják a valódi nevét.

Lansen. Londonban Leclerc megmutatta a képét: harmincöt körüli, kisfiús, szőke, jóképű férfi. Lefogadom, hogy buknak rá ezek a kis hoszteszek, hiszen mi másra is volnának valók, ágyútöltelék, kis mulatság a pilótáknak. Senki nem nézett be a légitársaság pultjához. Taylor jobb kezét sietve végigfuttatta a kabátzsebén, csak hogy meggyőződjék, ott van még a boríték. Soha életében nem vitt még ekkora összeget. Ötezer dollár egyetlen útért, az annyi, mint ezerhétszáz font, nettó, csak hogy eltévedjen az ember a Balti-tenger fölött. Megfontolandó, persze, hogy Lansen nem művel effélét nap mint nap. Egészen különleges eset a mostani, Leclerc így mondta. Taylor eltöprengett, mi volna, ha odahajolna a lányhoz a pult fölött, és elárulná neki, ki is ő, megmutatná a borítékban lapuló pénzt. Még sosem volt ilyen nője, ilyen igazi, ilyen magas, ilyen fiatal.

Fölment megint, vissza a bárba. A pultos már megismerte. Taylor a Steinhägerre mutatott a polc közepén, és ennyit mondott: – Még egyet ugyanabból, ha nem bánja. Pontosan abból, ami épp a háta mögött van, abból a helyi méregből.

– A Steinhäger német – jelentette ki a pultos.

Taylor bankjegyet halászott elő a tárcájából. A celofán alatt egy kislány fényképe lapult, talán kilencéves, szemüveges kislányé, aki babát tartott a kezében. – A lányom – magyarázta a pultosnak, aki halvány mosollyal válaszolt.

Hangja folyton változott, akár az utazóügynököké. Ha saját rangjabelihez szólt, még elnyújtottabb, még fensőbbségesebb hangon beszélt, amivel a nem létező különbséget próbálta fitogtatni. Elváltozott a hangja olyankor is, amikor ideges volt.

Be kellett ismernie: borzongatja az izgalom. Fura helyzet ez; hogy az ő korában, az ő tapasztalatával az ember a rutinszerű futármunkáról műveleti területre váltson! Azoknak a nyavalyásoknak a Köröndön, azoknak való az ilyesmi, nem az ő bandájának. Egészen más tészta ez, nem a jól begyakorlott, megszokott rutin, ráadásul ilyen lehetetlen helyen, az isten háta mögött! Föl nem foghatta, kinek jutott eszébe ide repülőteret építeni. Pedig általában szerette a külföldi utakat – ellátogatni Hamburgba a jó öreg Jimmy Gortonhoz például, vagy Madridban tölteni egy éjszakát. Jólesett elszabadulni kicsit Joanie-tól. A törököknél is futott néhány kört, bár a szurtos képűeket sehogy sem állhatta. De még az is kész gyönyörűség volt ehhez az ügyhöz képest: első osztályon repült, a táska mellette a szomszéd ülésen, a zsebében NATO-útlevél – az a munka rangot jelentett, olyat, mint a diplomatáké, vagy majdnem olyat. Hanem ehhez a mostani dologhoz sehogy sem fűlött a foga.

Leclerc azt mondta, nagy fontosságú ügyről van szó, és Taylor hitt neki. Új útlevelet kapott, álnévre. Malherbe, amit Mallabynek kell ejteni, magyarázták. A jóisten se tudja, ezt ki kotlotta ki. Taylor még csak le sem tudta írni helyesen, a recepción is elrontotta reggel. A napidíj persze nagyszerű, tizenöt font műveleti költség naponta, számlabemutatás nélkül. A Körönd állítólag tizenhetet ad. Ő is jól el tudná költeni, vehetne valami szépet Joanie-nak. Aki egyébként jobban örülne a pénznek.

Megmondta neki, természetesen. Nem lett volna szabad, de hát Leclerc nem ismeri Joanie-t. Taylor rágyújtott, markába rejtve a cigarettát, akár a szolgálatban dohányzó őrszem. Hogy az ördögbe ugorhatna el Skandináviába anélkül, hogy szólna a feleségének?

Eltöprengett: mi a bánatot művelnek azok a gyerekek, hogy egész idő alatt olyan megbabonázottan tapadnak a kilátóablakhoz? Elképesztő, milyen könnyedén beszélik az idegen nyelvet. Megint az órájára pillantott, de szinte nem is látta, mennyi az idő. Megérintette a zsebében lapuló borítékot. Inkább nem iszik többet, ide tiszta fej kell. Azon tűnődött, mit csinálhat épp Joanie. Talán most ül le egy pohárka ginre vagy miegyébre. Milyen kár, hogy egész nap dolgoznia kell.

Hirtelen eszmélt rá, hogy mélységes csönd támadt körülötte. A pultos megdermedve fülelt. Az öregek is fölfigyeltek az asztalnál, ostoba képüket a kilátóablak felé fordították. Aztán meghallotta: tisztán, ha a távolból is, a repülőgép motorja zümmögött. Közeledett a reptérhez. Taylor az ablak felé indult, de még nem ért oda, amikor újra megszólalt a hangosbemondó. A gyerekek az első néhány német szó után galambrajként rebbentek el az érkezési várócsarnok irányába. Az asztalok mellől is fölkeltek; a nők a kesztyűjükért nyúltak, a férfiak a kabátokért és aktatáskákért. Végre angolul is bemondták: Lansen landolni készül.

Nyoma sem volt még a gépnek. Taylor kibámult az éjszakába, mind jobban erőt vett rajta az aggodalom. Mintha a világ végén volnék, mondogatta magában, a nyavalyás világ végén. Mi van, ha Lansen lezuhan, mi van, ha megtalálták a fényképezőgépeket? Bárcsak más vinné ezt az ügyet, fohászkodott. Woodford, miért nem Woodford vállalta, vagy Avery, az a nagyokos diákfazon? A szél erősödött, Taylor megesküdött volna rá, hogy egyre erősebben tombol, tisztán látszott ez a hó kavargásán a kifutó fölött. A szél vadul ostromolta a jelzőfényeket, hatalmas, fehér tornyokat emelt a horizonton, hogy aztán, szinte gyűlölködve, azonnal el is söpörje őket. Egy váratlan szélroham nagy adag havat vert az ablakhoz, éppen Taylor szeme előtt. Taylor hátrahőkölt. Jégszemcsék kurta sorozata záporozott az ablakra, a fakeret felnyögött. Taylor megint az órára pillantott, afféle ideges megszokásból. Mintha segítene egy kicsit az, hogy az ember tudja, mennyi az idő.

Úgyse hozza össze ez a Lansen!

Taylor szívverése szinte megtorpant. Fölbúgtak a szirénák, mind a négy, halk, lágy hangon, amely pillanatokon belül fültépő vijjogássá erősödött, és úgy jajongott a reptér ördögi sivataga fölött, akár egy csapat éhező farkas. Tűz… nyilván kigyulladt a gép. Lángol, és Lansen megpróbálja így is letenni valahogy. Taylor heves mozdulattal sarkon fordult, hátha valaki meg tudja mondani, mi történik.

A pultos mögötte higgadtan törölgetett egy poharat. Ő is kifelé lesett az ablakon.

– Mi folyik itt? – kiáltotta Taylor. – Miért szirénáznak?

– Rossz időben mindig szólnak – felelte amaz. – Ez a szabály.

– Miért hagyják landolni? – faggatózott tovább Taylor. – Miért nem irányítják el délnek? Miért nem küldik át valami nagyobb helyre? Ez a reptér túl kicsi.

A pultos közönyösen csóválta a fejét. – Nem olyan rossz ám a helyzet – mutatott ki a kifutókra. – Egyébként is szörnyen késő van. Talán üzemanyaga sincs már.

Látták, ahogy a repülő a leszállópálya fölé ér, fényei versenyt villódznak a jelzőfényekkel, reflektorai a pályát pásztázzák. Már alacsonyan repült, biztonságosan közel a talajhoz, és ahogy végiggördült a hosszú pályán, a motorok bőgése egyre közelgett.

 

A Kiadó engedélyével.