A Védelmező (film)

Nagy hagyománya van a filmtörténelemben az olyan alkotásoknak, amikor is a főszereplő, a jó eséllyel volt-rendőr/katona valami egyszerű oknál fogva „bekattan”, és bosszút áll a gonoszokon, hogy megkapják, amit megérdemelnek. Jelen esetben Denzel Washington a megtestesült végrehajtó hatalom, aki bő kézzel osztja a büntetéseket: útját nem kiszabott börtönbüntetések, hanem vérben tocsogó hullák kísérik.

Címszereplőnk, Bill McCall (Denzel Washington) múltjáról viszonylag keveset, és azt is apránként tudunk meg, de arról, hogy nem ma kezdte, gyorsan megbizonyosodhatunk. A Home Martban dolgozó, életét végtelen precizitással élő, középkorú özvegyembert álmatlanság kínozza, így éjszakánként egy kis kávézóba jár olvasgatni: elhunyt felesége helyett próbálja teljesíteni az „olvassuk el a száz legfontosabb könyvet”-kihívást. Törzshelyére be-bejár a tizenéves orosz prostituált, Teri (Chlöe Grace Moretz) is, akivel kedves párbeszédeik bontakoznak ki a finomított cukorról vagy éppen Az öreg halász és a tengerről. A szimpatikus lány egy orosz lányokat az Államokba közvetítő escort-hálózat tagja, aki a szadista kuncsaftok keze nyomát magán hordozva egyre rosszabb és rosszabb állapotban bukkan fel, mígnem egy több mint kiadós verés után az intenzív osztályon köt ki. Billnek sem kell több, elhatározza, hogy megmenti a lányt; összekapar 9800 dollárt, és elmegy a maffiózók törzshelyére, hogy kiváltsa őt. A terepasztallá tetovált oroszok persze nem fogadják el az ajánlatot, ez pedig életük legrosszabb döntésének bizonyul: Bill kevesebb, mint fél perc alatt csúnyán lemészárolja mindannyiukat…

Már ennél az első keményebb jelenetsornál nyilvánvalóvá teszi a rendező, Antoine Fuqua, hogy bizony mindent meg fog mutatni: hiperrealista, időnként belassuló képeken láthatunk közeliket szájüregbe hatoló dugóhúzóról, üvegasztalhoz csapódó fejekről, keresztüllőtt torkokról. Ebből a megközelítésből a film később sem enged, a válogatott kivégzéseket premier plánból követhetjük nyomon: legalább annyi vér kiömlik a bő két óra alatt, mint egy jobb Tarantino-moziban. Ez a megközelítés adja a film egyik erősségét; a verekedések előtti gyors helyzetfelmérés képi megmutatása (amolyan Guy Ritchie-s Sherlock Holmes-stílusban), valamint a fizikai sérülések kendőzetlen bemutatása miatt a film nem válik unalmassá vagy üressé. Ami egyébként könnyen elő is fordulhatna, mivel egy szinte meseszerű, klasszikusnak mondható jó/rossz történetről beszélünk, amikor is a Jó bosszút áll a Gonoszokon, akik elnyerik méltó büntetésüket. Ebből kifolyólag a karakterek kellően egysíkúak, legyen szó a jóról vagy a rosszakról, noha azért Fuqua időről időre próbál valamit megmutatni a szereplők lelkéből is.

Mivel a mészárlás nem jön jól az orosz maffiának, a nagyhal, Vlagyimir Puskin a helyszínre küldi volt KGB-s megoldóemberét, Teddyt (Marton Csokas), aki rövid úton kezébe veszi a gyeplőt, s nem meglepő módon az ő útját is vér és halottak tarkítják. Ezen a ponton ki is kell térni a színészi alakításokra, amik a realista megközelítés mellett a másik kiemelkedő pontját adják a filmnek. A Gyűrűk Ura Celebornja, az apai ágon magyar származású új-zélandi Csokas ugyanis kiváló főgonosz, Clive Owenbe oltott Kevin Spacey fizimiskájával, hibátlan öltönyeivel, kötelezően televarrt felsőtestével és metsző, jéghideg tekintetével megfagyasztja a levegőt, ha felbukkan a vásznon. Akkor sem tűnik kedvesnek, amikor éppen péppé ver valakit, de talán még ennél is félelmetesebb, amikor kedves: amikor végigsimít egy arcon, vagy hoz egy pohár vizet. Nem tudjuk ugyanis, hogy melyik pillanatban fogja aztán minden előzmény nélkül falhoz csapni az illető fejét… Mellette Chlöe Grace Moretz-re túl sok játékidő nem jut, de a kötelezőt így is teljesíti a kétségbeesett prosti szerepében, s hát nehezen találni mostanában olyan filmet, amiben ne bukkanna fel. És természetesen itt van a Csokas ellenpontját jelentő Denzel Washington, akiről még mindig nem hiszem el, hogy hatvanéves. A számára már szokásosnak nevezhető szerep most is fekszik neki, a kedves, okos, jólelkű és bölcs Bill képében, aki jelen esetben közelharcban is igen jól képzett.

Kezdetét veszi a versenyfutás a Teddy vezette orosz maffiózók és Bill között, utóbbi egyfajta modern Robin Hood vagy „átlagember-szuperhős” módjára eközben hol védelmi pénzt szedő korrupt rendőröket, hol a bolti lopás rablóját leckézteti meg, helyrehozva a bűnüket. Erre a szerepkörre is gondolva találóbb a film eredeti címe, ami The Equalizer, azaz szó szerint „kiegyenlítő”: Bill ugyanis nem pusztán védelmez, ő helyrehozza, megjavítja azt, amit mások elrontanak. A film feszes, jó akciómozikra jellemző hangulatát csak néhányszor, és rövid időre rontják el a két hentelés között beszúrt Sony márkareklámok: nem nehéz összekapcsolni fejben, hogy a Sony tulajdonában lévő Columbia Pictures filmjében egészen véletlenül miért van az utcalánynak, az amerikai átlagpolgárnak, és az orosz maffiózónak is Sony telefonja, illetve laptopja.

Az ehhez hasonló apróságokat leszámítva a film működik, hiszen az ember egyik legősibb ösztönére, a „szemet szemért” elvére alapoz, és bár az önbíráskodás jogilag nyilvánvalóan nehezen igazolható, egyrészt azonban ez nem az olyan emberek világa, ahol bárkit is érdekelne a törvény; másrészt pedig ki ne szeretné végignézni, ahogy Denzel Washington végtelenül stílusosan és rezzenéstelen tekintettel küldi a másvilágra a fél orosz maffiát? Egyébiránt ezen a vonalon kicsit továbbmenve a film időzítése sem utolsó, a nemzetközi helyzetre gondolva jelzésértékű, hogy egy fekete amerikai megbünteti a csúnya, gonosz oroszokat. Ettől független A Védelmezőt leginkább az egyszerű szó jellemzi – illik ez a karaktereire és a cselekményére is, hiszen utóbbi sem tartogat semmiféle meglepetést, mind alakulása, mind pedig a végkifejlet sejthető, de azt hiszem, éppen ez az egyszerűség tesz jót a filmnek. Az ugyanis vállaltan nem akar többet, mint megmutatni, ahogyan két óra alatt csúnyán bosszút állnak. Mi pedig ezt igen előkelő helyről nézhetjük végig popcornnal a kezünkben…