Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

A szokásoknak megfelelően a hazai olvasók ismét a könyvhéten vehették kezükbe az Anita Blake, vámpírvadász sorozat legújabb kötetét, a sorozat huszadik magyarul megjelent regényét, a Tigrisvadászatot. Közel egy évvel ezelőtt tettem egy – akár fenyegetésnek is tekinthető – kijelentést, miszerint ha megjelenik az új rész, akkor én biztosan olvasni fogom, sőt, el is mondom a véleményemet róla. Mielőtt még valaki számon kérné rajtam az adott – akarom mondani írott – szavam, jelentem, hogy az ígéretem betartottam, sikeresen megismerkedtem a történettel, a folytatásban pedig beszámolok a regénysorozat aktuális kötete által bennem ébresztett érzésekről, gondolatokról.

Az Államok északnyugati részén különös kegyetlenséggel megölt áldozatokra bukkan a rendőrség, az elkövetési módszer miatt a hivatalos erők arra gyanakodnak, hogy a gyilkosságokban „szörnyek” is részt vesznek, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírókat is bevonják a nyomozásba. Ted, vagyis Edward szerint a gyilkosságoknak egyetlen célja van: minél messzebb tudni Anitát a mesterétől, a testőreitől és a szeretőitől, akik egyszerre garantálják a biztonságát és táplálják az erejét. A védelemtől távol Anita sérülékennyé válik, ráadásul Minden Sötétségek Anyja, akinek a legutóbbi támadásban csak a teste pusztult el, mindent elkövet, hogy megszállja az egyetlen és minden idők legerősebb nekromantájának testét. A valóságban és a metafizikai síkon vívott harcban Anita csak magára és a közelében tartózkodókra – elsősorban Edwardra, illetve néhány alakváltóra – számíthat, de hamar bebizonyosodik, hogy ha valakinek fontos az élete, akkor jobban jár, ha nem áll a valaha létezett legveszedelmesebb vámpír és kiszemelt prédája közé.

Anita és az ardeur viszonya az utóbbi időben némiképp rendeződni látszott, az irányíthatatlan, mindent elsöprő szenvedély valamivel kezelhetőbbé vált, ezért bizakodva tekintettem a jövőbe, reménykedtem benne, hogy végre – és végérvényesen – kifelé haladunk a túlzott mértékű szenvedélyes huncutkodás jelentette gödörből – ennek a regénynek a cselekményével kapcsolatban pedig különösen nagyok voltak az elvárásaim. Edward neve és jelenléte mindig garancia arra, hogy a nyomozás és a szörnyvadászat alkotják a történet fő vonalát, emiatt pedig kisebb a valószínűsége az orgiába fulladó jelenetek felbukkanásának vagy a végeláthatatlan metafizikai összecsapásoknak. Az előérzetem ezúttal sem hagyott cserben, ugyanis a korábbiakhoz képest ez a rész egészen visszafogott volt szexuális jellegű megmozdulások szempontjából: mindössze két, viszonylag rövid, egészen mérsékelt hevességű epizód „zavarja” meg a nyomozást – Anita eléggé terjedelmes „háreme” pedig „csak” egy újabb taggal bővül.

Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a tigriseket kegyetlen módon pusztító gyilkosok nem mások, mint a Harlequin, a rettegett bérgyilkos csoportosulás tagjai, akiknek még a nevét sem szabad kimondani. Ősidőktől létező szervezetük ugyan felbomlott a Minden Sötétségek Anyjával szemben elkövetett támadást követően, de tagjainak egy része továbbra is hűséges maradt korábbi parancsolójához. A Harlequin ebben a részben jelentősen kiveszi szerepét az események alakításából, sokkal aktívabbak, fenyegetőbbek, veszélyesebbek és félelmetesebbek, mint abban a regényben, amelynek címe az ő nevüket viselte. Korábbi megérzéseim beigazolódni látszottak, hiszen az Ezüstgolyó című részben éppen csak halványan érződő, de azért vitathatatlanul jelenlévő cselekményszál ebben a kötetben lényegesen megerősödik, erőre kap és gyakorlatilag a középpontba kerül. Minden a csíkos bundájú alakváltók körül forog: Anita a Tigrisek Úrnője, a klánok szivárványa pedig fontos szerepet játszik a vérengzéssel, az akciójelenetekkel és a fanatizmussal tarkított események végső kimenetelében, a metafizikai síkon zajló összecsapás lezárásában.

Edward egy jelenség, ezt eddig is tudtam, de olyan nagyon rég volt már, amikor az ő karakteréről olvashattam, úgyhogy most – jobb kifejezést nem tudok rá – egyszerűen lubickoltam az általa nyújtott élvezetes alakításban. Hol elképedést, hol pedig hangos kacarászást eredményezett nálam, ahogy igazi valója, a hidegvérű gyilkos, vagyis Edward, illetve felvett szerepe, a profi rendőrbíró, azaz Ted Forrester – egymástól jobban nem is különbözhető – személyiségei között váltogatta a stílusát, arról nem is szólva, hogy legnagyobb meglepetésemre végig hitelesen és elképesztő időzítéssel vitte véghez a cseréket. Edwardot mindig is csíptem, de ennek a résznek köszönhetően a sorozat egyik legjobban kedvelt karakterévé vált a számomra.

Ha Edward felbukkan, akkor általában számítani lehet Olaf és Bernardo megjelenésére is – nincs ez másként ebben az esetben sem. Olaf és Anita viszonya nem éppen felhőtlen, hiszen a vámpírvadászunk külső megjelenésre pontosan az a típus, aki leginkább beleillik Olaf „hobbijának” profiljába. Nem elég tehát, hogy Anita a Harlequin célpontja, a testére egy különösen veszedelmes lény pályázik, még a sorozatgyilkos rendőrbíróval szemben is állnia kell a sarat, különben a „barátnő” kategóriából egy-kettőre átkerül az áldozat címkével ellátott csoportba. Mindezeket a gondokat még tovább tetőzi, hogy hősnőnknek az újonnan életbe lépett törvénymódosítások következményeivel, a helyi rendőrség vezető embere, valamint a terepi tapasztalattal nem rendelkező rendőrbírók által hangoztatott előítéletekkel is meg kell küzdenie. Hogy az összetett csata melyik frontja tartozik a legnehezebben megvívhatók közé? Szerintem mindig az éppen aktuális...

A kötet végére érve elégedetten gondoltam vissza az olvasottakra, az események alakulására, és pont ezért merem kijelenteni, hogy aki kézbe veszi ezt a regényt, és elmélyed az események leírásában, az utóbbi évek egyik legjobb Anita Blake történetét élheti át. Volt itt minden, ami a régi, oly nagyon hiányolt akciókra és vadászatokra emlékeztetett, illetve legnagyobb örömömre továbbhaladt és jelentős szerepet kapott a korábbi részekben a többi esemény miatt elnyomott történetszál. A vége pedig... úgy is mondhatnám, hogy meglepőre és érdekesre sikerült, de azt mindenképpen elérte, hogy ne legyen egyértelműen meghatározható a cselekmény kanyarodásának iránya, illetve hogy végre ismét izgalommal telve várjam a következő kötet megjelenését – pedig ilyen már régen fordult elő.