Julia Quinn: És boldogan éltek

„És mi történt azután?”

 

A romantikus regények általában véget érnek ott, amikor a két, egymásra talált szerelmes nagy boldogan megkezdi közös életét, ám a folytatásról, arról, hogy mi következik az esküvői igenek elhangzása után, ritkán olvashatunk. Pedig de jó lenne meglátogatni őket néhány év múltán, és megkukkantani, hogyan alakult a sorsuk, nem igaz? Nos, Julia Quinn legújabb könyvében, a Bridgerton széria kilencedik kötetében erre nyílik alkalmunk, ugyanis ennek lapjain az eredeti sorrendben haladva kapunk mindahány történethez egy-egy kiegészítő fejezetet, sőt, ráadásként egy plusz novellát is a család matriarchájáról. A részeket közvetlen hangvételű írónői feljegyzések vezetik fel, amelyek szerintem akár gyors emlékeztetőül is szolgálhatnak az egyes regények eseményeinek felelevenítéséhez.

 

„… milyen csodálatos dolog egy másik embert teljesen ismerni.”

 

A sorozatindító A herceg és én ráadásának apropója talán az apja által Simonnak írt, és több évtizedig olvasatlanul egy fiók mélyén pihenő kupacnyi levél volt, de számomra a történet lényegét mégsem ezek a régi papírok adták. Az én szememben nagyobb hangsúllyal bírt az, hogy Daphne és Simon feltétlen bizalommal és mélységes szeretettel átitatott kapcsolatát mindenki meglepetésére tizenhat esztendő után ismét gyermekkel áldotta meg az ég.

 

„Ez Pall Mall. Itt nincs fair play.”

 

A Bridgertonok mindenkor imádnivaló egy família, de tagadhatatlan, hogy akkor vannak igazán elemükben, amikor egymást ugrathatják, és borsot törhetnek a másik orra alá. Ha ők összejönnek egy családi játékra, akkor fondorlatos mesterkedésekre, szemtelen megvesztegetésekre, és a szabályok totális semmibe vételére bizton lehet számítani. Épp ezért A vikomt, aki engem szeretett második epilógusa, amely az Aubrey Halban minden tavasszal megrendezett Pall Mall játszmák egyikét mesélte el, maga volt az önfeledt kacagás.

 

„Posy nem mindenkinek való (…), de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne kiváló parti.”

 

A Tisztességes ajánlat kiegészítő novellája érdekes módon az eredeti regény hősnőjének egyik mostohatestvéréről, a csinos, ámde örökösen a petrezselyemáruló vénlányok közé sorolt Posy Reilingről szólt, illetve arról, hogyan találta meg lelki társát egy kis családi ármánykodás folyományaként. Élvezetesnek találtam, hogy az egész történetet olyan stílusban tálalta a szerző, mintha csak egy délutáni tea mellett osztaná meg velünk a zaftos társasági pletykák egyikét.

 

„- Ó, de nem mondhatjuk meg neki! (…)

- Miért is?”

 

A Mr. Bridgerton csábításához kapcsolódó szösszenet az, amelyről szinte képtelenség egy szót is úgy szólni, hogy nehogy elkottyantsa az ember a sorozat egyik legmeglepőbb momentumát. Így e bő negyven oldal sommázásául legyen elegendő annyi, hogy végre tényleg mindenki számára kiderült, ki rejtőzött a nagy népszerűségnek örvendő Társasági Lap immár nyugalomba vonult írójának álneve mögött, azaz hogy ki is volt valójában az éles szemű és kissé vitriolos Lady Whistledown.

 

„- Szülőnek lenni nagyon félelmetes? – kérdeztem.

- A legfélelmetesebb dolog a világon.”

 

A Sir Phillipnek, szeretettel utószava két dolog miatt is különleges: egyrészt ez az írónő egyetlen egyes szám első személyben íródott története, másrészt pedig az eredetileg e címet viselő könyvben még kislányként szereplő, de azóta felnőtt hölgyé cseperedő Amanda szemszögéből szemlélhetjük az eseményeket. Különleges élmény volt ily’ módon viszont látni Eloise-t és Phillipet.

 

„És bár még gyászolta sosem volt gyermekeit, hosszú idő óta először érezte felhőtlenül boldognak magát.”

 

Be kell vallanom, bármennyire szerettem a Rossz kor című regény visszafogott romantikáját, a lezárás hagyott bennem egy kis vágyódást a felhőtlen boldogság iránt. Sokakhoz hasonlóan én is úgy éreztem, hogy Francesca és Michael nehezen beteljesült szerelme megérdemelte volna az oly régóta vágyott gyermekáldást. Legnagyobb örömömre ezzel a megható kis írással szépen kárpótolt a szerző, s pluszban egy gyönyörűen megírt, érzelmes anya lánya jelenettel is megajándékozott minket.

 

„Remélem, pontosan olyan gyereked lesz, amilyen te vagy.”

 

A Csókja megmondja zárszava ismét a fránya, elrejtett St Clair családi gyémántok utáni kutatás körül forgott, amelyet végre valahára, sok év után siker koronázott. Mégsem ezért tetszett annyira ez az elbeszélés. De nem ám! Én végig azon mosolyogtam – valljuk be, kissé kajánul –, hogy a mindig nagy kópé Hyacinth leánya anyja nyomdokaiba lépve alaposan próbára tette szülei idegeit és türelmét.

 

„Ott ült és kétségbeesetten próbált nem gondolni arra, hogy milyen lehet az élete Lucy nélkül.

Lucy volt az ő világa. Az egész világa.”

 

A sorozat záró kötetéhez – Esküvő lesz – kapcsolódó novella képes volt a könyv egyébként roppant találó És boldogan éltek címe ellenére is alaposan rám ijeszteni. Tudom persze, hogy a regency korban messze nem volt könnyű egy gyermeknek – hát még ikreknek – életet adni, de erről valahogy hajlamos megfeledkezni az ember, ha egy olyan termékeny és boldog családról olvas, mint a Bridgerton-klán. Így aztán Gregory és Lucy nyolcadik és kilencedik csemetéjének érkezése riasztó emlékeztetője volt annak, hogy mit kellett kiállniuk akkoriban a nőknek. Szerencsére, minden jó, ha jó a vége.

 

„Nem látott mást, csak Edmund Bridgerton arcát és az előtte álló életet, olyan tisztán, mint azt a szedertortát oly sok évvel korábban.”

 

A Virágzó Violet címet viselő ráadás a sorozat nagyszerű fináléja, amelyben a valamennyi részben jelen lévő, a háttérből olykor nem túl tapintatosan irányítgató édesanya, Violet Bridgerton életének néhány pillanatába nyerhettünk betekintést. Láthattuk például nyolcéves korában, ahogyan épp bosszút igyekezett állni azon a gaz Bridgerton fiún, aki nem átállotta őt tetőtől talpig liszttel beteríteni, majd tizenhét esztendősen első közös táncát lejtve ugyanezen fiatalemberrel, aztán házas asszonyként, végül dédnagymamaként szerettei körében.

 

Nagyszerű, élvezetes kis könyv volt ez. Viszont azt hiszem, ezeket a mulatságos és szívmelengető novellákat azok értékelhetik igazán, akik már ismerik a család történeteit, és szívesen visszatérnének a szereplők közé – ám figyelem, nekik célszerű felkészülniük arra, hogy ezt a kötetet olvasván erős késztetést fognak érezni a sorozat újbóli elővételére. Azoknak a történelmi románc kedvelőknek pedig, akiknek ez idáig kimaradt az életéből a Bridgerton élmény, csak azt tanácsolhatom, mihamarabb kerítsenek sort e hiányosság orvoslására, mert szerintem jól fognak szórakozni.