Főkép

Minden évben fellángol a Facebookon – hol máshol? – egy mini kulturális forradalom. Már tavaly is kaptam felkéréseket fel versek megosztására, mint ahogyan idén is részem volt több jelölésben. Ennek ellenére nem veszek részt a játékban, hiszen mindenféle megkeresés nélkül is felhatalmazva érzem magam versek közzétételére – mégis előszeretettel olvasom az ismerőseim válaszposztjait, mert úgy hiszem, a személyes kedvencünk erősen árulkodik rólunk. Mivel én József Attilát és Radnóti Miklóst szeretem a leginkább, mindenki levonhatja az ebből a tényből származó következtetéseit, ugyanakkor sok esetben olvasom azt is: „Nincs kedvencem.”; „Nem szeretem a verseket.”; „Az irodalomtanárom örökre elvette tőlük a kedvem.”

 

Tudom, hogy ezt a témát már érintettem korábban, és távol álljon tőlem, hogy szegény irodalomtanárokon verjem el a port, de különösen így az iskolakezdés idején gyakran elgondolkodom azokon a dolgokon, amiket nem tanított meg soha egyetlen tanárom sem. Nem tanítottak meg szeretni a könyveket, viszont elérték, hogy irtózzam a versektől, és majdnem a történelemtől is elvették a kedvem. Kevés híja volt, hogy a kedvenc tantárgyaim örökre elszökjenek a szemem elől, csak mivel a reáltantárgyakhoz semmi érzékem nem volt, és a bátyám a maga öt év fórjával csodamód tudott inspirálni, kibírtam nyolcadikig, amikor egy kreatív, érdekes gondolatokat magáénak tudó irodalom-tanárnő érkezett, a középiskolában pedig fantasztikus tanárok jutottak, akik mindannyian megpróbálták helyrehozni a károkat. Nem győzök hálásnak lenni a sornak, mert soha senki számára nincs késő.

 

Bányai Kornél (1897-1934) költőt érettségi után egyből hívták katonának, és 1916-ban hadifogságba esett. Ez idő alatt jelentek meg első versei Oroszországban, ahonnan 1921-ben ért haza. Jogi diplomát szerzett, később tanított, illetve hivatalnokkén helyezkedett el. Szabad verseinek nagyszabású képei erősen hajlanak a szimbolizmus felé.

 

Ez a vers nekem a gyerekkoromat jelenti. A nagymamám és később édesanyám, majd felnőttként magam is vetettem Estike magokat. Olyan aprócska, jelentéktelen, és amikor kikel, a hosszú száron szórványosan elhelyezkedő jelnyéktelen rózsaszín vagy lila virágja sem különösebben szép. Csakhogy amikor lemegy a nap, kezdetét veszi a varázs, az addig zárt szirmok kipattannak, és semmihez sem hasonlítható édes illatot árasztanak. Nagyikám minden este levágott egy-két szálat, és betette a szobájába, ahol még reggel is érezni lehetett. Segített elaludni, megnyugtatott, és megtanított arra, sokszor a jelentéktelennek tetsző dolgok érnek a legtöbbet.

 

Bányai Kornél: Estike

 

Midőn szép csillagunk lehullt,
s ragyogni kezd az álom,
megnyitja ajkait az estike,
kedves parasztvirágom.

Éneke: illat, halovány
kelyhek csillagzenéje,
mely déli tengerek égig futó
habjaként dől az éjbe.

Távol korokból száll a dal
e könnyű nyári ének,
gazdagon bontva tündér szirmait
daloknak és meséknek.

Beszáll a nyitott ablakon,
sötét szobákba árad,
álomba ringatják hullámai
a kemény nyoszolyákat.

Munkában torzult arcokat
érint angyalkezével.
Mosolyt, vigaszt hint szét s a gyermekek
álmában ő csilingel.

Dalolj csak kedves estike
paraszt porták virága!
lélekként szálló illatod a tört
homlokú föld imája.