Főkép

Viszonylag gyorsan sikerült kiadni hazánkban az amerikai Adam Johnson 2013-as Pulitzer-díjas nagyregényét, a The Orphan Master’s Son-t, ami magyarul Az ellopott élet címet kapta. Az Egyesült Államokban óriási reklámot és hírverést kapott ez a kötet, részben a híres díj, részben pedig a benne bemutatott cselekmény és az azáltal ábrázolt aktuális politikai tartalom, nevesül az észak-koreai rezsim rémtetteinek bemutatása miatt. Az ugyanis kétségtelen, hogy Észak-Korea a világ egyik legzártabb és legtitokzatosabb országa, nagyon keveset tudhatunk róla, a híradások is viszonylag keveset foglalkoznak vele – általában csak valami bizarr érdekességgel kapcsolatban hallhatunk a távoli országról, például az új Vezér, Kim Dzsongun tetteiről, vagy a nem kevésbé extrovertált figura, az egykori kosárlabdázó, Dennis Rodman látogatásiról.

 

A könyv két részből áll: az elsőben megismerjük a főszereplő Dzsun Dót, aki egy árvaházban nő fel, semmit sem tud a múltjáról, és inkább csak sejti azt is, hogy ő lehet az árvaház igazgatójának és egy ismeretlen énekesnőnek a gyermeke. A fiú fiatalkorában mindent megtesz, hogy életben maradjon, más gyerekeket küld maga helyett a halálba, ha úgy kívánja a helyzet – így huszonéves korára felfigyelnek rá a hadseregnél is, ahol egyre titkosabb és titkosabb feladatokkal bízzák meg.

 

A fiú neve nem véletlenül Dzsun Do, ugyanis az árváknak valamelyik észak-koreai mártír nevét kell kapniuk, méghozzá valamilyen külső vagy belső tulajdonságuk alapján. Ez és a lélekromboló nevelés persze nem kedvez egy normális, egészséges személyiség kialakulásához, a gyerekek és a későbbi felnőttek így tipikus „everyman”-ekké lesznek – az angolul értőknek persze azonnal feltűnik a Dzsun Do - John Doe párhuzam is. A regény messze legérdekesebb aspektusa éppen ez: a diktatúrában elvesző saját egyéniség és saját sors. Dzsun Do sosem teheti azt, amit szeretne, számtalan olyan helyzetbe kényszerül bele, ahova önszántából nem kerülne, azonban nem tehet semmit, mert rajta vannak a címkék: „árva”, „katona”, „kötelességtudó állampolgár”, stb.

 

A regény rövidebb első része bemutatja, hogy az államnak nincsen szüksége önállóan gondolkodó emberekre, hanem csak előre felcímkézett bábokra, akik bármi történjen is, bábok maradhatnak. Erre azért is van szükség, mert a második rész első ránézésre olyan hihetetlen és hiteltelen fordulattal áll elő, amivel csak nagyon ritkán találkozhatunk. Dzsun Do ugyanis felveszi a híres-hírhedt Ga parancsnok személyiségét, amin senki sem lepődik meg (még a teljhatalmú vezető, Kim Dzsongil sem), és ami ellen senki sem tiltakozik. A könyv innentől hol thriller, hol kalandregény, hol szerelmes történet formájában halad tovább, többféle narráción keresztül. Én azonban igazából csak identitásregényként tudtam értékelni, mert érződik rajta, hogy hiába olvasott sok mindennek Johnson utána, hiába tett rövid látogatást az ázsiai országba, nem a valóságról ír; sok helyen elveti a sulykot, még a laikusok számára is hiteltelen a szöveg, és a „Kedves Vezető” is megmarad egyszerű papírmasé figuraként, motivációk nélküli képregény főgonoszként.

 

Az ellopott életet tehát elsősorban egy identitásvesztés vagy egy új identitás megtalálásának regényeként jellemezném, nem pedig realista, tényfeltáró műként. Annak viszont elég jó, a témája és helyszíne miatt pedig elég egzotikus is, ráadásul teljes joggal állítható párhuzamba olyan disztópikus művekkel, mint Orwell 1984-e – azért ez így sem kevés.