Főkép

A Ha maradnék című mozi keményen átveri az embert: elaltat, hogy utána összetörjön. Első ránézésre ugyanis nem tűnik másnak, mint egy újabb – ez esetben talán kicsivel drámaibb hangvételű – tini románcnak, ami nagymértékű és immár szokásosnak mondható csöpögésben és giccsben fulladozva tinilányok ezreinek tálcán nyújt egy újabb célpontot plátói szerelmüknek, a gitáros főszereplő srác személyében. Egy kicsit én is féltem ettől a film előtt, de valami mintha már az előzetes során azt súgta volna, hogy tévedek. Bejött.

 

Mia Hall (Chlöe Grace Moretz) élete tökéletesnek tűnik: a tinédzser lány ígéretes csellista tehetség, akinek szerető és hihetetlenül jófej családja (szülei, kisöccse és nagyszülei), no meg egy rockzenész szerelme van, ráadásul lehet, hogy élete nagy álma is teljesül, ha felveszik a Juilliard zeneakadémiára. Mindezt a Beethovennel gazdagon átitatott áloméletet töri apró darabjaira egy, a havas úton megcsúszó autó, melynek nyomán a Hall-család kirándulása tragédiába torkollik: az elárvult és kómában fekvő Miának pedig immár életről és halálról kell döntenie. Arról, hogy itt marad-e.

 

Gayle Forman nagysikerű YA-regényét R.J. Cutler vitte vászonra, akinek ez az első nagyjátékfilmje, idáig csak egy dokumentumfilm fűződött a nevéhez. A film nem lineáris felépítésű, Mia a rövid családi idill után (melyben megismerhetjük laza és vagány édesanyját, és az igazán hozzáillő ex-rockzenész férjet és apát, meg persze a kisöccsét) nagyjából a játékidő tízedik percében kómába esik, és a baleset színhelyén kilép a testéből és kívülről szemléli az eseményeket. Innentől pedig egyrészt haladnak előre a szomorú események, másrészt pedig a visszaemlékezésekből felsejlik előttük Mia élete, és az abban főszerepet betöltő szerelem is, Adammel, aki saját rockzenekarral büszkélkedhet. A képsorokat pedig átitatja a film remek zenéje, amiben nem meglepő módon kitüntetett szerep jut a csellónak, ennek az erőteljes hangú és vidám pillanataiban is meglepően szomorú hangszernek, ami így tökéletesen illik a történet hangulatához.

 

A karakterek nagyon jól kidolgozottak, Mia családja túlzás nélkül szinte már irreálisan imádnivaló, a szüleivel folytatott párbeszédekben meg-megbújó csipkelődések időről időre segítenek továbblendíteni a nézőt a film drámáján, és ezzel a humort képviselik a vásznon. Erre szükség is van, ugyanis drámából akad bőven, egy látszólag mindenét elvesztett tinédzser története még a legkérgesebb szívű nézőből is előcsal legalább egy mély sóhajt. A szereplők jellemének vászonra vitele mellett pedig még egy, igencsak fontos részletet ragadtak meg jól a készítők: Mia és Adam (Jamie Blackley) szerelmét sikerült nagyon eltalálni, az egészre nincs jobb szó, mint hogy bájos – kettejük kapcsolatának kialakulását, fejlődését, a maga buktatóival tarkított útját egyszerűen csodálatos figyelni.

           

Mindezekkel együtt még mindig el lehetett volna rontani a filmet, ami szerencsére nem valósult meg, ugyanis sikerült a nagyon őszinte, mély és igaz érzelmeket megragadni: az álszent csöpögésnek, a műnek, a giccsnek nyoma sincsen. A szerethető báj és az őszinteség a hangsúlyos, ráadásul fiataloknak szánt műről lévén szó, kiemelkedően fontos üzenettel is társul. A Ha maradnék ugyanis szerencsére többet visz véghez, mint hogy tinilányok seregét lobbantsa lángra Adam iránt: segítheti ráébreszteni a fiatal nézőket (és persze mindenki mást is), hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, hogy mi és ki az, amiért, vagy akiért érdemes áldozatot hoznunk. Magával ragadó egyszerűséggel arról mesél, hogy bár úgy tűnhet nincs így, mégis mennyi veszítenivalónk van, mennyire törékeny az élet, egy pillanat milyen gyökeres változást hozhat: éppen ezért pedig mindent értékelnünk kell, amikor még megtehetjük, amikor még megvan nekünk.

 

A színészek jól vizsgáznak, mindezt a szomorúságot átélhetővé teszik a nézők számára – a Miát alakító Chlöe Grace Moretz pedig ígéretes tehetség, noha valamelyest elbizonytalanított, hogy a film kétharmadáig egy átlagnéző garantáltan többet sír, mint ő maga, akivel maguk a szörnyűségek megtörténtek. A Ha maradnék ugyanis sírós film: nem az a fajta, ami hisztérikus felzokogást vagy dühödten feltörő könnyeket vált ki a nézőjéből, sokkal inkább olyan, ami ezeknél a reakcióknál mélyebb, fájdalmasabb rétegekbe nyúl le, és ott valamit elszakítva csendes, de feltartóztathatatlan és megállíthatatlan, ezáltal valahogyan őszintébb könnyeket csal a néző szemébe. Az a fajta, amit megnézve az ember fia örül, hogy a leghátsó sor magányában, egyedül nézhette végig ezt a bő másfél órát, és azok a könnyek senki által nem háborgatva száradhattak fel.