Beleolvasó - Iain M. Banks: Közelkép

Fülszöveg:

A történet a valóságban kezdődik, ahol mindennek ára van.

A történet egy gyilkossággal kezdődik.

S a történetnek nem lesz vége addig, amíg a Kultúra hadba nem vonul a Halál ellen.

 

Minden a valóságban kezdődik, és ott is fog véget érni. Sokak élete megváltozik, egész civilizációkat sodor magával a lavina, amelyet egy fiatal nő indított el. Hajtja a bosszúvágy, és még valami, amit magának is fél bevallani.

Lededje Y`breq a tetováltak kasztjába tartozik, a bőrén viseli családja szégyenbélyegét, és egy olyan férfi tulajdona, akinek a becsvágya nem ismer határokat. A szabadulásért kegyetlen árat kell fizetnie, a dolgokat pedig csak a Kultúra segítségével hozhatja helyre. Eközben a digitális világban tombol a háború, amelyet a holtak lelkéért vívnak. Ráadásul a mennypárti liga vesztésre áll; úgy tűnik, nemsokára egy újabb, minden eddiginél véresebb és nagyobb áldozatokkal járó háború robban ki - ezúttal viszont már a valóságban.

 

 

 

Részlet a könyvből:

EGY

 

– Nem könnyíti meg a dolgunkat, annyi szent – dohogta egy férfihang. A lány magasan a fejük fölött egyensúlyozott, a sötétség elrejtette az alakját, mintha fekete pokrócba burkolózott volna. Bár a helyzete egyre kilátástalanabbnak tűnt, az arcán csúfondáros mosoly terült szét. Megizzasztalak benneteket – gondolta magában –, meg ám! A hajsza a vadásznak is tartogathat kellemetlen meglepetéseket. Arra tippelt, hogy az iménti hang tulajdonosa csak Jasken lehet, Veppers személyi testőre, a biztonsági gárda főnöke. Hát persze, hogy Jasken, ki más?

– Velem packázik? Mit képzel magáról ez a kis… – zengett egy másik, sértett bariton. Ezek szerint személyesen Veppers vezeti az üldöző különítményt. A lány összerezzent.

– Mit látsz? – dörögte Veppers.

A testőr körbekémlelt a távcsövével. Régimódi pilótaszemüvegnek tűnt, de a legsötétebb éjszakában is ugyanolyan remekül lehetett vele tájékozódni, mintha csak fényes nappal lenne. Az ember hőképét, sőt, állítólag még a rádióhullámokat is érzékelte. Jasken sosem vált meg a csodagukkertől, bárhová ment, mindig magával vitte. Most viszont hiába fürkészte a hatalmas színháztermet, nem látta a szökött madárkát.

A lány egy díszlet kiálló peremén állt, hátát a vékony kárpitnak vetve. Ilyen közelről nem lehetett megállapítani, mit ábrázolt maga a kép – egy idilli falut, vagy egy romantikus tájképet –, a mázolmány alaktalan, színes foltok halmazának tűnt. A két férfi léptei már a keskeny szervizhídon döngtek, közvetlenül alatta. A testőrrel ellentétben ő csak a saját szemére hagyatkozhatott, így nem látta tisztán az alakjukat.

Egyikük fegyvert szorongatott a kezében.

Mély lélegzetet vett, kezét ökölbe szorította. Óvatosan ide-oda tekergette a nyakát, és igyekezett ellazítani begörcsölt vádliját. A vásznat szegélyező léc valamivel keskenyebb volt a cipőtalpánál, így kénytelen volt kifelé fordított lábfejjel araszolni rajta. Sokemeletnyi mélység tátongott a lába alatt, a színpad a sötétbe veszett. Aki innen leesik, zuhanás közben biztosan eltrafál egy-két reflektortartó állványt, spekulált magában.

A színpad fölötti zsinórpadláson, ahol a használaton kívüli díszleteket tárolták, még teljes kivilágítás mellett is komoly mutatvány lett volna előrejutni. A lány végtelenül lassan, óvatosan araszolt tovább. A sarka még mindig fájt ott, ahonnan előző este kitépte a nyomkövetőt.

A két férfi abbahagyta a pusmogást, és a testőr előkapta az adóvevőjét.

– Hallgatom, dr. Sulbazghi – mondta. Veppers odahajolt, hogy hallja az orvos válaszát. Semmiféle kommunikációs eszközt nem hordott magánál, még egy szimpla személyhívót sem. Ezt a luxust egyedül ő engedhette meg magának.

Veppers, Jasken és dr. Sulbazghi… Vajon hányan üldözik még? Veppersnek tucatnyi testőre van, és egy hadseregnyi csatlósa, akiket szükség esetén mozgósíthat. Az opera biztonsági őreit is ráuszíthatja, elvégre az egész kóceráj az övé. Még ha a talpnyalóin kifogna is a feladat, régi barátja, a rendőrfőnök biztosan a segítségére siet a saját embereivel. Ha kell, másnapra az egész város őt keresi. Felsóhajtott, és elszántan továbbaraszolt a peremen.

– Az északi falon? – Veppers felnézett a díszletekre. – Nem, ott nincs.

Istenemre, elnáspángolom a tetovált hátsóját, csak találjam meg. Lededje! – kiáltotta bele a sötétbe.

A lány összerezzent. A vászon finoman meglebbent a háta mögött. Ösztönösen a derekán lógó kései után kapott. Egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, aztán elengedte a markolatot, és némi balanszírozás árán sikerült kiegyenesednie.

– Lededje! – A férfi hangja ide-oda pattogott a zsinórpadlás sötét rekeszei között. A lány továbbaraszolt. A léc meghajlott a talpa alatt, kezdett elválni a vászontól.

– Fejezzük ezt be, kedvesem. Engem egy partira várnak, és tudod, milyen sokáig tart, amíg átöltözöm. Astil aggódni fog, ha nem érünk haza idejében. Ugye nem akarod, hogy a jó öreg aggódjon?

Csakhogy a lányt nem érdekelte Veppers nagyképű komornyikja. Tőlem a „jó öreg” akár fel is fordulhat, gondolta.

– Csak néhány napra hagylak magadra, és így elkanászodsz… Elég a bújócskából! Gyere elő! Esküszöm, nem bántalak. Vagyis nem nagyon. Megúszod egy pofonnal. Vagy egy újabb tetoválással. Ez az; egy új darab a gyűjteményedbe. Szépen megcsinálják, ígérem. Mit szépen, művészien! Tudod, hogy nem adom alább, nekem mindenből a legjobb kell. Csak egy aprócska tetoválás… Látod, milyen nagylelkű vagyok? Légy jó kislány, és bújj elő! Ne várd meg, hogy elveszítsem a türelmemet! Most még vicces a dolog, de ha tovább makacskodsz… A végén azt kell hinnem, hogy fellázadtál ellenem. És én nem tűröm a lázadást. Senkitől.

– Fulladj meg! – mormolta a lány.

A léc megreccsent a lába alatt. Lededje nagyot nyelt, és sietősen továbblépdelt.

– Kihúzod a gyufát, hallod? – harsogta Veppers. – Én itt a lelkemet kiteszem, te meg… Ugye, Jasken, milyen hálátlan? – A testőr motyogott valamit, aztán megint felharsant Veppers hangja. – Tessék, Jasken is egyetért velem, pedig ő olyan elszántan szokott védeni téged, hogy ha nem ismerném jobban, azt hinném, összejátszotok. Egy-kettő, rajtad a sor, kislány! Nem mondom még egyszer. Kezdem elveszteni a türelmemet. Hallod, amit mondok?

– Hogy a mennykőbe ne hallanám? – dünnyögte a lány.

Joiler Veppers megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. Úgy viselkedett, mintha övé lenne a világ, és valóban: mesés vagyonának meg kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően a sichulti helynökségben semmi sem történhetett a tudta és beleegyezése nélkül.

– Ide figyelj, Lededje, komolyan beszélek. Gyere elő azonnal! Ne várd meg, hogy utánad menjek.

A lány kitartóan továbbhaladt. Újabb reccsenés hallatszott, de Veppers monológja szerencsére minden más zajt elnyomott.

– Ötig számolok. Addig meggondolhatod magad. – Lededje lassan előrecsúsztatta a lábát. Nincs visszaút, gondolta, és bár szíve mélyéből gyűlölte a férfit, elfogta a rémület. Ekkor éles csattanás hallatszott; Veppers összeütötte a tenyerét. – Egy – kiáltotta. Szünet következett, majd újabb taps. – Kettő!

Lededje egyre kétségbeesettebben tapogatózott a vászon túlsó vége felé. A fal mentén egymást érték a létrák meg állványok: megannyi lehetőség a szökésre. Bárcsak már ott lenne! Felhangzott az újabb taps. A csattanás egyre nyersebben verődött vissza a falakról. – Három!

Próbálta felidézni magában, milyen széles lehet a színpad. Sokszor járt az operában Veppersszel, aki mindenhová magával cipelte, mint valami két lábon járó trófeát, üzleti zsenijének újabb fényes bizonyítékát. Több tucat előadást végigültek a díszpáholyban, de most csak arra emlékezett, hogy az operaház riasztóan hatalmasnak tűnt, a reflektorfény bántotta a szemét, a díszletek öncélúan komplikáltak és agyongépesítettek voltak, és az egész színpad csupa rejtekajtóból, trükkös emelőből és süllyesztőből állt. Két oldalról füstgépek okádták a ködöt, a színpad fölött petárdák durrogtak, a süllyesztett zenekari árokban a zenészek pedig teljes beleéléssel húzták a kíséretet a mereven lépkedő, cifra kosztümökben páváskodó énekesek produkciójához, akiknek a hangját nagy teljesítményű erősítők igazították a zenekar bömböléséhez.

Az egész olyan volt, mintha egy hatalmas holoképernyőt figyelt volna az ember, ami csak a színpadot mutatja, és így – lényegéből adódóan – képtelen azokra a váratlan lépték- és nézőpontváltásokra, amelyekhez a filmvásznon szokott az ember. Rejtett kamerák követték a szereplők minden mozdulatát, a háromdimenziós közelképeket óriási oldalképernyőkre vetítették. Ennek ellenére (vagy talán éppen a heroikus erőfeszítés és az efféle szuperprodukciókra fordított hihetetlen mennyiségű pénz és energia miatt) a végeredmény bárgyúan falsnak tűnt. A dúsgazdagok számára a filmművészet nem volt elég szórakoztató, ezért a klasszikusnak számító történeteket színpadon, valós időben újrajátszatták. Lededje a maga részéről jobban szerette a filmeket.

Veppers persze imádta az operát.

Te jó ég, hányszor cipelte magával, hogy az emberek megbámulhassák, mint valami egzotikus háziállatot! Udvariasan csevegnie kellett vadidegenekkel, csak hogy azok másnap elújságolhassák a barátaiknak: látták Veppers tetovált kedvencét, sőt, beszéltek is vele! Maga az előadás persze csak ürügy volt. Azokon az estéken az igazán fontos események nem a színpadon zajlottak, hanem az előcsarnok hatalmas kristálycsillárai alatt, a márványfolyosókon, a szalonok fejedelmien megterített büféasztalainál és persze az előkelőségeknek fenntartott első sorokban és páholyokban. A gazdagok és hatalmasok önmagukat tartották a fő attrakciónak. Megjelenésük és távozásuk, jövésükmenésük és a futótűzként terjedő pletykák szolgáltak az összejövetel valódi céljául; a pazar épület és a színpadi előadás csak a körítés volt.

– Elég a komédiából, kislány! – kiabálta Veppers.

Ha csak hárman lennének a nyomában – Veppers, Jasken meg az a tökfilkó Sulbazghi –, talán lenne esélye. Veppers nem akarta, hogy híre menjen ennek a kínos incidensnek. Jasken és az orvos mellékes, bennük feltétel nélkül megbízik. Ők sose fecsegnék ki a titkait. De ha idegeneket is be kell vonnia az akcióba, másnap az egész város arról fog beszélni, hogy a védence megszökött, és ez foltot ejtene a drágalátos renoméján. Joiler Veppers önbizalmánál csak a hiúsága volt nagyobb. Aki ennyire fenn hordja az orrát, az előbb-utóbb hasra esik… – Öt!

Lededje összerezzent. Egy pillanatra még az óvatos araszolást is abbahagyta.

– Jól van. Te akartad! – üvöltötte Veppers. A lány egy pillanatra behunyta a szemét. –Jasken…

Ekkor Lededje halkan, hogy úgy tűnjön, mintha távolról érkezne a hangja, elkiáltotta magát. – Uram!

– Na, mi az?

– Ez ő. Led? – kiabált Jasken. – Hol vagy?

– Itt vagyok! Büntess meg, uram, rászolgáltam. De előbb hozz le innen!

– Még szép, hogy megbüntetlek – motyogta Veppers. – Hol vagy, Lededje, szívem? Merre keressünk?

A lány fölemelte a fejét, és szavait az óriási vásznaknak címezte, amelyek úgy himbálóztak a magasban, akár a pakliba fogott kártyák. – A zsinórpadlás tetején, uram. A legfelső szinten, azt hiszem.

Jasken hitetlenkedve bámult a magasba. – Hogy mászott fel oda?

– Te látod?

– Nem, uram.

– Mutasd magad, gyermekem! – kiáltotta Veppers. – Nem tudsz jelezni valahogy?

– Áh, hmm, egy pillanat – felelte a lány. – Mindjárt…

Ismét elindult a peremen, fürgén araszolva a fal felé. Vajon milyen messze lehet? A páholyból nézve a díszletek hatalmasnak tűntek, valószínűleg félúton sem jár. – Volt egy elemlámpám valahol… – kezdte. Talán nyerhet egy kis időt, mielőtt Veppers végleg elveszíti a türelmét.

– Dr. Sulbazghi van a vonalban – jelentette Jasken. – Az igazgató beszélni szeretne önnel.

– Remek! Már csak ez hiányzott.

– Az igazgatót aggasztja a kialakult helyzet, uram. Tudni szeretné, mi folyik az operaházában.

– Világosítsd fel az urat, hogy ez az én operaházam – vetette oda Veppers. – Mondd neki, hogy a kíséretem egyik tagja eltévedt. Azonnal kapcsolják fel a reflektorokat. – Egy darabig csönd volt, aztán dühösen kaffantotta: – Igen, az összeset!

– Fenébe! – Lededje még gyorsabbra vette a tempót, a faléc a lába alatt vészesen recsegett és imbolygott.

– Lededje – kiáltotta Veppers –, hallasz?

A lány nem válaszolt.

– Maradj, ahol vagy. Ne mozdulj, hallod? Csinálunk egy kis fényt.

A reflektorok lustán felizzottak. Mindegyiket a színpadra irányították, a nagy fénykörök odafentre épp csak annyi világosságot vetettek, ami halvány derengésbe vonta az állványokat és traverzeket. A vászon szürke, fehér, kék és fekete foltjai egy árnyalattal élesebben rajzolódtak ki, de még mindig nem lehetett tudni, mit ábrázol a kép. A távolban néhány hasonló díszletelem lógott, némelyik háromdimenziós, több méter vastag darab volt; az egyik egy ódon kikötőt ábrázolt, a másik egy kisvárosi utcát, a harmadik falusi házikókat, hegyormokat, buja erdőben kanyargó ösvényeket. A tárolórekeszek a tetejüknél fogták össze őket, mintha egy gigantikus képeskönyv lapjai lennének. Lededje megállapította, hogy félúton jár, a színpad közepe fölött. Még legalább húsz méter volt hátra a túlsó falig. Gyors pillantást vetett lefelé. A fényárban úszó színpad jó harminc méterre lehetett alatta. A léc egyre vészesebben recsegett, mintha szú percegne a fában. Eltökélten araszolt tovább. Mi mást tehetett volna?

– Még mindig nem látlak.

– Uram, nézze! Az a függöny mozog.

– A kurva életbe! – szívta a fogát a lány, és fürgébben kúszott tovább.

– Lededje, mondj valamit!

– Uram, ott van! Már látom.

– Picsába! – helyesbített Lededje. A léc érezhetően meghajlott. Aztán puskalövésszerű robajjal kettétört, és a lánynak már csak arra maradt ideje, hogy előkapja a késeit.

Jasken felkiáltott.

Lededje tövig döfte a pengéket a vastag vászonba. Felhúzódzkodott, és erősen kapaszkodott a markolatokba, de a vászon sziszegve hasadni kezdett. A lánynak eszébe jutott egy régi filmjelenet. Gyors mozdulattal elfordította a pengéket, hogy vízszintesbe kerüljenek. A vászon nem hasadt tovább, a lány teste egy rántással megállt. Tehetetlenül himbálózva lógott a mélység fölött.

Ez nem lesz jó, gondolta. A karja remegni kezdett.

– Mi a… – kezdte Veppers, aztán: – Te jó ég! Csak nem…?

– Gyorsan, forgassák el a díszletet, uram! – hadarta Jasken. – Aztán eresszék a színpadra!

– Persze, hogyne. Sulbazghi, hallotta?

Mondott még valamit, de a lány nem értette, mert a vér egyre hangosabban dübörgött a fülében. Zihálva szedte a levegőt. A vásznat kárpitosszögek rögzítették a deszkához, és jobb kéz felé, alig egy karnyújtásnyira még épnek tűnt a perem. Ha át tudna lendülni… Lassan, nagyokat fújtatva hintázni kezdett, s közben kétségbeesetten kapaszkodott a markolatba. A két férfi odalentről folyamatosan kiabált, de nem értette, mit mondanak. A lába ingaként lengett ide-oda, egyre nagyobb amplitúdóval, a vászon hullámzott a feje fölött. Mindjárt eléri…

Sikerült a lábát megakasztania a peremben, s mikor megbizonyosodott róla, hogy a deszka megtartja a súlyát, óvatosan kihúzta az egyik kést, és a feje fölött újra belevágta a vászonba, ügyelve rá, hogy vízszintesen tartva lefelé nyomja, nehogy a vászon ismét hosszában felhasadjon. Amikor sikerült stabil helyzetbe tornásznia magát, kihúzta a másik kést is, és magasabbra szúrta a feje fölött.

– Most mi a fenét művel?

– Lededje! – kiabálta Jasken. – Ne csináld! Leesel és összetöröd magad.

A lány szorosan a vászonhoz húzta magát, és megkönnyebbülten fújt egyet. Aztán újabb lendületet vett, és még magasabbra döfte a kést. Sosem gondolta volna, hogy ennyi erő lakik az izmaiban. Kár, hogy mindjárt leeresztik a díszleteket, és akkor vége a játéknak. De ez sem tántorította el, rendületlenül tört egyre feljebb és feljebb. Nem fogja olcsón adni a bőrét. Lehet, hogy Veppers gyerekes csínytevésnek tartja a szökését, ő viszont véresen komolyan gondolja a dolgot. Szabadság vagy halál. Más lehetőség nincs.

Halk csikorgás közepette az összes díszlet mozgásba lendült, méghozzá… igen, fölfelé! Komótos tempóban emelkedtek a zsinórpadlás sötétjébe. Legszívesebben felnevetett volna, de nem volt hozzá ereje. Lábaival támasz után tapogatózott. Nagy nehezen talált egy hasadást, és a karjára nehezedő teher rögtön elviselhetőbbé vált.

– Idióták! – üvöltötte Veppers. Jasken is kiabálni kezdett. – Állítsa meg! Lefelé! Lefelé, ha mondom, nem hallja? Sulbazghi! Ez lázadás! Sulbazghi!

A forgódob tovább emelte a díszleteket, mint valami roppant grillsütő a nyársakat. A lány hátranézett a válla fölött. Az összes díszlet mozgásban volt, egy részük vele együtt felfelé, más részük – a hátsó színpadhoz közelebb esők – lefelé tartottak. A szomszédos díszletfüggöny sík vászonlap volt, keresztgerendákkal merevítve, a felülete semmilyen fogódzót nem kínált. A feje fölött, a magasban komplikáltabb installációkat látott, apró, beépített fények világítottak rajtuk. Újabb lyukat vágott a vászonba, ezúttal szemmagasságban. Orrát a vastag szövethez nyomta, és átlesett a túloldalra.

Odaát háromdimenziós díszletet látott meredek palatetőkkel, ereszcsatornákkal, manzárdablakokkal és kéményekkel, amelyekből valódi füst kezdett gomolyogni. A háztetők fölött fémháló feszült az éjszakai műégboltra, amelyen fénypöttyrengeteg imitálta a csillagokat. Az idilli kép egyre közelebb és közelebb került hozzá.

Ügyet sem vetett az odalent hadonászó férfiakra. Kitágította a lyukat, átmászott a másik oldalra, és gondolkodás nélkül rávetette magát a háztetőre. Arra azonban nem számított, hogy a vászon beleng, amint elrúgja magát tőle. Zuhanás közben éppenhogy sikerült elkapnia a színpadkép peremét. A kései kihullottak a kezéből és hangos csattanással értek földet a színpadon. A lány megkapaszkodott egy ereszcsatornában, lábával egy franciaerkély korlátjára támaszkodott.

A férfiak torkuk szakadtából üvöltöztek, mondandójukat részint neki, részint Sulbazghi doktornak címezve, de a lány rájuk se hederített. Heroikus erőfeszítéssel feltornászta magát a kovácsoltvas korláton, aztán tovább kapaszkodott, egyre följebb és följebb a műpatinás ereszek és timpanonos ablakpárkányok között. Végül sikerült feljutnia a díszlet tetejére, és – óvatosan egyensúlyozva a kémények erdejében – éppen megindult volna a közeli állványzat felé, amikor az óriási gépezet egy rántással megállt. Lededje elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott, és már zuhant is lefelé.

Az életét a fénypontokkal hintett műégbolt-fémháló mentette meg, amely bár megnyúlt a váratlanul ránehezedő súlytól, és recsegett-ropogott, de nem szakadt el. A drótok a lány tagjai köré tekeredtek, és minél jobban kapálózott, annál inkább beléjük gabalyodott.

– Most! – hallotta Veppers kiáltását.

Dörrenés törte meg a csöndet. A csípőjébe erős fájdalom nyilallt. A kék fénypontok hullámozni kezdtek a szeme előtt, és a világ elsötétült. Valaki a vállán cipelte, aztán kiterítették a földre.

Megpróbálta mozdítani a karját, a lábát, de nem sikerült. Legalább nem vágták a földhöz, mint egy zsákot, hanem óvatosan fektették le. Ez jó jel, gondolta. A feje tiszta volt, és nem hasogatott annyira, mint a legutóbbi hasonló kalandja után.

Vajon mennyi idő telhetett el, és hol van? A rezidencián, az operaház mellett? Vagy az Espersiumon? A szökevényeket általában a családi birtokra vitték, amíg Veppers ki nem találta, mi legyen a sorsuk. Sokszor heteket vártak, mire megtudták, milyen büntetést eszelt ki számukra. Jasken kábítólövedékei jó pár napra kiütötték az embert, ennyi idő alatt egy másik földrészre is elvihették, vagy akár egy másik bolygóra.

Hárman beszélgettek fölötte, de a szavaikat nem értette. Úgy döntött, megkockáztatja, hogy kinyissa a szemét, és egy gyors pillantást vet fogvatartóira. Lehet, hogy mégiscsak a városi házban van?

Nagy, sötét terem közepén feküdt. Közvetlenül mellette ott állt Veppers. Dús, fehér haja glóriaként övezte aranybarna arcát, válláról nehéz köpeny lógott. Egyik embere éppen Lededje dereka körül matatott.

Aztán dr. Sulbazghi őszbe vegyülő haja, és szikár, szögletes arca úszott a képbe. Veppers kezébe nyomott valamit. – A kései, uram.

Veppers elgondolkodva simított végig az arasznyi pengéken. – A kis bestia! Ellopni a családi ereklyéket!

– A kések az ön megboldogult nagyapjáé voltak – harákolta az orvos mély, reszelős hangján. – Tudjuk, uram.

– A kis hölgy dédszüleitől szerezte őket az öreg, szóval bizonyos értelemben… De mindegy, a lopás akkor is lopás marad. – Veppers a zsebébe süllyesztette a késeket.

Dr. Sulbazghi leguggolt Lededje mellé és kitapintotta a pulzusát. A mennyezet az orvos feje fölött sötétbe veszett.

A másik oldalán Jasken ült a földön, fegyverrel az ölében. Pilótaszemüvegét a homlokára tolta, és a kábítólövedéket nézegette. Sápadt arcán aggodalmas fintor ült. Mögötte fémállványzat sötétlett, a magasban egy színpadi díszlet himbálózott: tucatnyi háztető, kovácsoltvas erkélykorlátokkal és timpanonos padlásablakokkal.

Még mindig az operaházban lennének? Képtelenség! Jasken lórúgásnyi altatóadagokat szokott használni. Nem térhetett magához ilyen hamar!

– Láttátok? Mintha pislogott volna. – Veppers leguggolt a lány mellé, bő köpenye legyezőként terült szét körülötte. Lededje behunyta a szemét, még a lélegzetét is visszafojtotta. Óvatosan megmozgatta az ujjait, és elégedetten állapította meg, hogy fel tudna ülni, ha akarna.

– Lehetetlen – rázta a fejét az orvos. – Ma már biztosan nem tér magához. Igaz, Jasken?

– Hát – vakarta az állát a testőr. – A lövedék csontot ért. Talán a szer…

– Milyen szép – dünnyögte Veppers. Végigsimította a lány arcát, és elkente a tetoválásokat elfedő sminket. – Nem is tűnt fel…

Hát persze – gondolta a lány keserűen –, mert megerőszakolni mindig hátulról szoktál, te mocsok.

A férfi közelebb hajolt hozzá, forró lélegzete az arcát csiklandozta.

– Uram – kezdte Jasken. – Talán jobb lenne, ha…

Lededje kinyitotta a szemét. Veppers arca alig egy arasznyira volt tőle, így jól láthatta, ahogy a férfi pupillája kitágul a rémülettől.

A nyakába akart harapni, de csak az orrát találta el.

Veppers megpróbálta lerázni magáról. – Szedjétek le rólam! – rikácsolta. De a lány belemélyesztette a fogait, teljes erőből harapta, tépte az orrát. Valami reccsent, és Lededje szájában elömlött a vér íze. Erős kezek ragadták meg, és a földre szorították. Mozdulni sem tudott. Veppers talpra kászálódott, és vérző arcát tapogatva odébb botorkált. Dr. Sulbazghi aggodalmas arccal sietett utána.

Veppers orra túl nagy volt, a lány alig bírta lenyelni. Jasken a nyakára szorította a kezét, mintha meg akarná akadályozni, hogy a falat lecsússzon, végül mégis elengedte. Lededje hörögve kapkodott levegő után.

– Leharapta? – zokogott Veppers, ahogy Sulbazghi lefejtette véres ujjait az arcáról. Bandzsítva lefelé bámult, és a látványtól pislogni is elfelejtett.

– Leharapta a kis kurva! – bömbölte teli torokból. Ellökte Sulbazghit, és a lányra vetette magát. A kezében megvillantak az imént elkobzott kések.

– Uram, ne! – Jasken igyekezett visszatartani a főnökét, de az egy rúgással arrébb penderítette. Mielőtt Lededje megmozdulhatott volna, rátérdelt a lányra, karját a padlóra szorította. Orrából patakzott a vér, végigfolyt az arcán, a nyakán. Az ingén hatalmas, vörös folt terjengett.

Kár, hogy csak a hegyét haraptam le, gondolta Lededje. De legalább elrondítottam azt a gőgös pofádat. Ezt magyarázd ki az esti fogadáson, Veppers elnök úr, ha tudod!

Veppers egyetlen határozott mozdulattal vágta át a torkát, aztán szíven akarta szúrni, de a penge megcsúszott áldozata bordáin. Lededje torka tehetetlenül bugyborékolt; a lánynak egyszerre kellett volna levegőt vennie és köhögnie, de egyikre sem volt képes. Hiába kapálózott, a férfi erősen szorította. Mielőtt másodszor is lesújtott volna, gondosan beirányozta a kés hegyét. Ezúttal biztosra akart menni. Előrehajolt, egészen közel az arcához.

– Büdös szuka! – sziszegte. Egy vércsepp Lededje levegőért kapkodó szájába hullott. – Most mondhatom le a meghívást miattad!

Azzal markolatig döfte a kést a lány testébe.

A szíve vadul kalapált, mintha ki akarná lökni magából a pengét. A mellkasára ólomsúly nehezedett, immár arra sem maradt ereje, hogy levegőért küzdjön. Veppers kirántotta a kést. Lededje utolsó lélegzete úgy fütyült ki szétroncsolt gégéjéből, mint egy erőtlen sóhaj.

Hirtelen minden elcsöndesedett. A lányt nagy nyugalom szállta meg. Hallani vélte, ahogy futkosnak, kiabálnak körülötte az emberek. Amikor Veppers leszállt róla, búcsúzóul még lekevert neki egy pofont, csak a miheztartás végett. Az orvos és a testőr odaugrottak hozzá, igyekeztek elállítani a vérzést, bekötni a sebeit.

Késő, gondolta. Már mindegy. Nem számít.

A sötétség lassan felfalta a világot; a látótere pereméről indult, s egyre jobban betöltötte a horizontot. Már pislogni sem tudott, csak bámult maga elé. A végső megvilágosodásra várt, vagy legalább egy utolsó, bölcs gondolatra, de semmi sem jutott az eszébe.

Fenn, a zsinórpadláson a díszletek finoman lengtek ide-oda. A háztetők előtt egy festmény lógott, amely derűs, felhőkkel tarkított eget, hófödte csúcsokat és zöldellő bérceket ábrázolt. A vászon szakadt volt és rojtos. Az alján törötten lógott a fakeret.

Szóval ott járt, a hegyek ormán. A végtelen ég alatt.

Micsoda kilátás, gondolta, mielőtt meghalt. Micsoda kilátás.

 

A Kiadó engedélyével.