Főkép

A szervezet fokozott mértékű kihűlése, amely akár halállal is járhat: ez a hipotermia. Nemcsak baleseteknél, időjárási katasztrófák és veszélyhelyzetek következtében fordulhat azonban elő, hanem tudatos, szándékos, akarattal előidézett esetekben is. Mondjuk olyan kísérleteknél, amikor az „elkövetők” mesterségesen kívánják előidézni a halál állapotát, hogy elsőkézből származó élményekkel bizonyíthassák a nemléten túli élet(benmaradás) ideáját. Mert fényről, meg alagútról, megbékélésről, elhunyt rokonaink csodás megjelenéseiről sokan beszámoltak már, akik a(z orvosi) halálból tértek vissza a testmeleg és dobogó szív dimenziójába, viszont az elmondottakon túli konkrét bizonyítékot még senki nem volt képes felmutatni. Jó lenne kijelenteni, hogy eddig, de (sajnos) továbbra sem. Viszont maga a téma (a halálon túli életlehetőségek, ha más nem, a tudat számára) roppant érdekes, és a tudomány mellett fikcióra is hívó. Filmben már volt karakteres alkotás ebben a tárgykörben (Egyenesen át – Flatliners, 1990), és most egy skandináv krimiben is – persze inkább áttételesen és érintőlegesen, de – előkerült az ötlet. Az izlandi Arnaldur Indriðason témakóstolgatása egy továbbgondolásra érdemes bűnügyi történet keretei között próbálta meg lehűteni az emberi kíváncsiságot és hitet (vagy a kedélyeket, attól függ, ugyebár).

 

A Hipotermia már a nyolcadik kötete az Erlendur nyomozó bűnügyeiről szóló sorozatnak, amely széria Indriðason számára mára jócskán világhírnevet teremtett. Az 1961-ben, Reykjavíkban (író apától) született Indriðason történelem szakon végzett egyetemet, majd újságíróként és forgatókönyvíróként dolgozott (mint oly sokan mások a skandináv krimiszerzők közül). Első regénye (Synir duftsins) 1997-ben jelent meg, ebben már az az Erlendur felügyelő a főszereplő, aki 2014-ig összesen tizenhárom Indriðason-regény központi alakja. Könyvei 26 országban jelennek meg, jelentős díjakat tudhatnak magukénak, a 2000-es Vérvonalból pedig (Mýrin) film is készült Baltasar Kormákur rendezésében.

 

Ezúttal azonban a bűnügy egyszerűnek indul, olyannyira, hogy teljes mértékben öngyilkosságnak tűnik. Egy, az izlandi fővárostól nem messze fekvő tóparti nyaralóban barátnője felakasztott holttestére bukkan egy nő. Tiszta sor, semmi külső behatás, öngyilkosság történt – csakhogy Erlendur felügyelő úgy véli, valami nincsen rendben az üggyel. Például, hogy az áldozat, María nem ilyen természetű volt, éppen ellenkezőleg. Bár édesanyja évekkel ezelőtti elvesztése teljes mértékben összeroppantotta lelkileg, férje és környezete nem motiválhatták az önhalál elkövetésére, azazhogy… éppenséggel…

 

Erlendur szembemegy a főnöki utasítással, a szabályokkal; saját szakállára kezd kutakodni, és egyre inkább úgy tűnik, neki van igaza: a múlt elkezd alakot ölteni, a tettig vezető építőkockák összeállni, María környezetének személyiségei kibontakozni, hogy végül egy majdnem-összeesküvés szálait rejtő, nehezen megragadható törvénytelenség kerüljön a felszínre, ahol nemcsak a közvetlen hozzátartozók, de egy befolyásoló ál-médium, valamint egy régi egyetemi orvosi „kísérlet” is szerepet kap abban az időben elnyúló játszmában, amely Maríát a kötél felé taszította. S miközben Erlendur felügyelőnek saját kísérteteivel is meg kell küzdenie (hóviharban eltűnt kistestvér a gyerekkorból; elvált feleség; elhidegült, problémás felnőtt-gyerekek), a hipotermia kihűlése átvitt értelemben is az „elkövetők” szívébe kúszik. Arnaldur Indriðason regénye hőmérséklet-különbség nélkül illik a skandináv krimik stílusjegyei közé: a bűnügy viszonylag egyszerű természete, ugyanakkor aprólékos felépülése mellett a főhős személyiségében rejlő, mélyre nyúló vektorok is kidolgozásra kerülnek, mialatt a sterilen lefestett környezet kulisszái remek hangulati hátteret nyújtanak úgy képileg, mint érzelmileg. A reményvesztett kopárság kívül-belül érvényesül, a hidegvérű motivációk és a felfokozott hitek-remények dinamikája működőképes hajtóerő a regény lapjain.

 

A Hipotermia mindenféle sallangtól, cikornyától és felesleges túlzástól idegenkedő történet, ahol az egyszerűség nem hátrány, hanem sokkal inkább erény. Az Erlendur-szériába előzetes tapasztalatok nélkül belecsöppenő olvasó is képes megfelelő szinten azonosulni a főhőssel, akinek a személyiségrajza csak itt-ott kontúros ugyan, de a rejtett mélységek és karakterisztikus vonások további kibont(akoz)ást ígérnek. Arnaldur Indriðason nem írta meg minden idők legösszetettebb, legfordulatosabb, legzseniálisabb krimi történetét, viszont amit megírt, annak a lelkivilág, a motivációk és az élethelyzetek tekintetében igenis súlya van. Súlya, amely kérdéseket tesz fel az evilággal és a túlvilággal kapcsolatban egyaránt, valamint lehetséges válaszokat indukál az olvasóban ugyanezeken a területeken. „Az idősebb fiú felépült fagyási sérüléseiből, de mindig is fásult és zárkózott maradt.” Erlendur múltbéli személyes tragédiája egyszerre húz falakat alakja köré, és festi a környezetet olyan értelemben fekete-fehérre, ahol a színek nem szélsőségeket jelentenek, hanem bizonyos értelemben meghatározottságot (de nem merev szögletességet), zártságot (de nem megközelíthetetlen bezártságot), választhatatlanságot (de nem alakíthatatlanságot és formálhatatlanságot). A Hipotermia hangulatos, kisívű krimi nagyobb cikkelyszélességgel, mint az a lapok síkján (fel)tűnik. Érdemes belemélyedni.