Főkép

Ajánlott zene: bármi Harold Buddtól, a Tangerine Dreamtől vagy a Pink Floydtól. Csak legyen furcsa.

 

Érezted már úgy, mintha kiszakadtál volna a téridőből, mintha különös módon megváltozott volna az érzékelésed, és a téged körülvevő világ valami egészen mássá alakult át? Valami félelmetessé, egyszersmind lenyűgözően izgalmassá? A szürke lakótömbök futurisztikus metropoliszok romjaivá váltak, a parkok elburjánzó dzsungelek, az utak a végtelenbe induló sztrádák, az éjszaka pedig a világmindenség ürességére nyíló óriási kapuk lettek? Ha legalább csak egyszer érezted hajnalban, a buszra várva, hogy most az Univerzum szól hozzád, vagy félálomban azon töprengtél, milyen is lehet most járni a városban, esetleg idegen bolygóként szemlélted a nyári délben a világot, akkor talán téged is be tud rántani Trenka Csaba Gábor legújabb regénye, az Érinthetetlenek.

 

Történet, mint olyan, nem igazán van. Adott a hetvenes évek közepe, negyed évszázadra az ezredfordulótól, a fél világot irányító rezsim utolsó erejét szedi éppen össze, hogy megmutassa, nem győzhetik le soha; dühöng a gulyáskommunizmus, persze még csak módjával, de már látni, hogy a világot nem lehet kirekeszteni: átszüremlik a Vasfüggöny rojtjai alatt, és ezredvégi, poszt-hippi életérzést, kiábrándultságot, halálos gyönyöröket és a végtelenség érzését hozva el. Nem mintha ezek nem jelennének meg itt is, de mégis, egy olyan, világviszonylatban jelentéktelen városban, mint Szeged, ezeket akkurátusan a szőnyeg alá söprik, nem vesznek róluk tudomást. Csak néha, alkoholmámoros éjeken tudnak áttörni az emberi érzékelés határán.

 

Ebben a közegben lengi bizarr táncát a tizenközép, egy generáció, koraérett tizenévesek. Lekéstek már arról, hogy ők lehessenek a hatvanas évek Nagy Generációja, de még nem is lehetnek a rendszer ledöntői a nyolcvanasban. De attól még élnek, léteznek, és keresnek valamit. Keresik önmagukat, keresik a boldogságot, keresik a helyet a világban, ahol azt mondhatják, „itt most megpihenek”. Élményeket gyűjtenek, érzéseket, szerelmeket, ízeket, tapasztalatot. Mindegyik egy-egy Univerzum, szemük ajtó, amely lehetetlen helyekre nyílik, kristálysivatagokra, űróceánokra, lángoló zsiráfokra.

 

A két kötetes regényben Szeged olyan, mint egy idegen bolygó, mintha csupán ez lenne az egyetlen város a világon, a többi csak valami sci-fiből kitépett skicc, ez a százezres vidéki metropolisz a környezetével az egész világmindenséggé válik. Egyszerre nyugati és keleti, mediterrán és északi, trópusi és tajgai, modern és ódon, futurisztikus és őskori – itt minden megtalálható. A kis utcák idegen dimenziókká válnak, amelyeket nem evilági lények népesítenek be, a házak külön világok, melyekben csodák és borzalmak egyaránt megtalálhatóak, gyakran egymással karöltve. Itt járnak az emberek, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy mindegyikükben egy külön világmindenség van, de azok is, akik túl bátrak, intelligensek, furcsák ahhoz, hogy ezt elnyomják saját magukban. Ők a regény szereplői, ezek a démonikus tizenévesek.

 

Az ő cselekedeteik, élményeik töltik meg a regény lapjait, ahogyan a világot, egymást és saját magukat látják, ahogyan gondolkodnak és éreznek. Néha az ember persze eltűnődik, tényleg így beszél-e egy tizenkét éves, de aztán hamar elfelejti, ugyanis a stílus olyan erővel rántja be az embert – különösen, ha veszi a fáradtságot és mellette az ajánlott zenékbe is belehallgat –, hogy maga is hamar azt kezdi el érezni, a világ nem olyan, amilyennek eddig maga körül látta. Felébred benne az elemi rész, amelyik arra vágyik, hogy minél többet, minél érdekesebbet kapjon meg az Univerzumból. Persze sajnos több, mint négyszáz oldalon néha a cselekmény hiányát a stílus sem tudja ellensúlyozni, hiába a néhol érdekes epizódok. Sőt, itt-ott már üres manírrá válnak a galaxisok és alkonyzenék, de amikor működik a könyv, akkor a stílus és a mondanivaló olyan örvényt gerjeszt, amiből nincs menekvés.

 

Trenka sajátos korrajzot tett le az asztalra, az ő saját értelmezését egy különös hetvenes évekről, ahol a zene, a szex, a szerelem, a fájdalom és a halál kéz a kézben járnak, sötét árnyak és ragyogó csillagok töltik meg a lelkeket, és ha belenézel valakinek a szemébe, megláthatod, milyen is a lelke valójában. Az Érinthetetlenek is egy ilyen ajtó, így aztán aki fogékony erre a furcsa stílusra, annak különös élményben lehet része; aki szereti Trenka könyveit, annak kötelező; aki viszont inkább egy realistább korképet keres, talán ne ennek a vad világnak a fiataljain keresztül próbálkozzon.