Főkép

Der Zauberberg… Olyan, mint egy varázsszó. Nyilvánvalóan nem Thomas Mann találmánya: már a Grimm-testvérek meséiben is szerepelt. Mégis, amióta A varázshegy című regény megszületett, van egy új jelentése.

 

Míg korábban olyasmit érthettek rajta, mint az üveghegy, a csodák hegye, a mesék csúcsa, netán a Kandiscukor-hegység, ma már mást is sejtet. Elefántcsonttornyot, ahová nem egy író, egyszerűen csak egy ember vonul el. Azt a békés világot, ahová nem ér el a háború. A Senki szigetét, ahová eljutva az ember kiléphet a történelemből. A betegség és a halál misztikus helyszínét, ahová mindenki elzarándokol egyszer. A felesleges emberek életterét, akik ki akarják vonni magukat az életből és a cselekvésből. Laboratóriumot, ahol a létharc legfeljebb szócsata lehet. Szanatóriumot, amely a társadalmat szimbolizálja. Valami misztikusat, ami magába szippant, és fogva tart.

 

A varázshegy betegségregény. Nevelődési regény. Fejlődésregény. Nagyregény. Társadalmi regény. Tézisregény. Esszéregény. Szellemi utazás. Pszichológiai monológok sora. Valami nagyon elvont, ami mégis, meglepő módon igazán olvasmányos. Cselekménye három mondatban elmesélhető. Hans Castorp, az átlagos, kedves fiatalember meglátogatja beteg unokafivérét a davosi tüdőszanatóriumban. Megtudja, hogy maga is beteg kissé, így ott marad kezelésre. Ott tartózkodása végül hét évig tart, ám azután teljesen új emberré válva már képes kiszakítani magát a szanatórium ölelő karjai közül: s elmegy a háborúba.

 

Mindaz, ami közben történik, sokszor egészen álomszerűen képi, máskor vitairatba, esszébe illően elvont és logikus. Castorpot vizsgálják és kezelik. Szerelmes lesz a titkozatos Madame Chauchat-ba és – csalódik. (Felejthetetlen a regény ihlette mondat József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.) Szemlélője a halálnak: elveszti saját unokatestvérét, s végül szerelmi vetélytársa, legyőzője (?), a gazdag, öreg holland, Peeperkorn is meghal. Akadnak ismerősei, akik előszeretettel vitáznak a feje fölött, mintegy vitába szállva a lelkéért és elméjéért: Settembrini, a humanista olasz és Naphta, a hideg ésszel érvelő jezsuita. Közben zajlik a szanatórium anekdotába illő, mégis, sokszor tragikus élete: állítólag épp ez az élmény, a davosi szanatórium 1913-as meglátogatása adta az alapötletet Mann-nak a regény megírásához. A több mint tíz évig készülő mű azonban már régen nem pusztán a szanatórium betegség- és kívülállás-élményét rögzíti. Ehelyett olyasmiken töpreng, mi is az élet értelme? Hogyan kellene méltó módon élni? Mi a fontosabb, az ész vagy az értelem? És végül: hogyan válik az ember igazi férfivá, önálló, felnőtt gondolkodó lénnyé? Ha mindent elvisel? Ha mer szerelmes lenni? Ha megöli magát? Ha szemlélődik?

 

Ha elolvassuk a könyvet, önmagunkról is sokat fogunk töprengeni. De talán a befejezés lesz az, ami a leginkább feladja a leckét. Hans Castorp végül otthagyja a Varázshegyet: elmegy a háborúba. Vajon jól döntött? De vajon dönthetett-e egyáltalán jól?