Rudyard Kipling: A dzsungel könyve

A dzsungel könyve legendás történet. Egész nemzedékek nőttek fel rajta, s úgy tűnik, még hosszú-hosszú ideig velünk marad. Nem öregszik, s minden generáció talál benne valamit, ami csak az övé. Így azután Maugli, az őserdő gyermeke, Bagira, az ironikus feketepárduc és Balú, a jóakaratú, hirtelen haragú medve, a dzsungel tanítómestere még sokáig elkísérik a gyerekeket a felnőtté válás útján.

 

Pedig mindez szinte hihetetlen. Hiszen A dzsungel könyvének első történeteit az angol író, Rudyard Kipling (1865-1936) huszonkilenc évesen publikálta, még pályája elején. Ráadásul nemcsak több mint százhúsz éve íródtak e novellák, de egy azóta örökre eltűnt világhoz szóltak. Olyan angol gyerekek és felnőttek olvasták őket először, akiknek az országa még birodalom volt gyarmatokkal és alárendelt népekkel, akik számára Maugli indiai dzsungele nemcsak titokzatos mesevilág volt, hanem az a hely, ahová apjukat vagy rokonukat kiküldetésbe vezényelhették. Az ő korukban egy fiú fő erénye a tűrés, a bátorság, a makacság és a leleményesség volt, tanulóiskolája pedig a sok szempontból lélektörően kemény életet diktáló brit bentlakásos kollégium. Számukra az apa nem társ, nem barát, hanem parancsoló és úr volt – minden szeretet ellenére. A sikeres felnőtté válás pedig próbatétel, vakmerő kaland és egy fenséges, viktoriánusan felsőbbrendű kultúra elfogadása. Bármennyire is mesés Maugli felnőtté válásának jelképekkel teli, mítoszi sűrítettségű története, a minta, amit bemutat, mintha egy sosem volt, másik világból való volna.

 

És mégis: A dzsungel könyvét mindenki szereti. Lányok is olvassák, és játsszák el újra és újra. Fiúkat lehet rávenni, hogy hagyják ott egy percre a számítógépet, a mobilt, vagy a tévét, hogy elolvassunk még egy mókás vagy izgalmas fejezetet a dzsungel történetéről: Hátiról, a bölcs és harcias elefántról, Káról, a kissé cinikus, ám titokban igen jólelkű kígyóról, a gyilkos Vörös Kutyákról, vagy a maharadzsa kincséről – és persze a gyáva és kegyetlen Sir Kánról, a sánta tigrisről, minden idők egyik legmarkánsabb irodalmi gonosztevőjéről. Az évek során megszámlálhatatlan rövidítés, átdolgozás, képeskönyv, képregény, mozifilm és tévéfilm készült a történetből, s folyamatosan itt van velünk, egy teljesen megváltozott, új világban is. S megint újat és mást mond, s mégis ugyanazt: barátságról, bizalomról, bátorságról, önfeláldozásról, együttműködéséről, bosszúról, szerelemről, gyászról…

 

Ha hagyjuk: ha közel engedjük Kipling szövegét magunkhoz. A Ciceró Könyvstúdió pedig friss, 2014-es kiadásával mindent megtesz azért, hogy A dzsungel könyve új nemzedékeket szólíthasson meg magyarul. Tudvalevő ugyanis, hogy az 1894-95-ben megjelent kétkötetes The Jungle Booksnak (vagy két címén: The Jungle Book, The Second Jungle Book) csak az első nyolc története szól Maugliról: ezek világszerte a legkedveltebbek. A második kötetben további hét elbeszélés található, melyeket azonban jóval kevesebben olvasnak nálunk: közülük leginkább csak a többször is önállóan kiadott Riki-tiki-tévi, a bátor mongúz története ismert. A dzsungel könyve címen azonban rengeteg válogatás olvasható magyarul: van, amelyik csak a Maugli-történeteket tartalmazza, van, amelyik néhány történetet a második kötetből is beválogat (de még véletlenül sem mindet, ilyen olvasható a MEK-en is), és a legtöbb gyűjtemény átdolgozás, melyből többnyire hiányoznak Kiplingnek a szorosan a cselekményhez tartozó, egyik történetet a másikba átvezető versei. A Ciceró azonban már korábban is teljes szövegváltozatot jelentetett meg a Maugli-történetekből: a prózarészleteket Benedek Marcell csodálatos, művészi fordításában, a verseket pedig Weöres Sándor magyar szövegével vehettük kézbe.

 

2014-ben azonban a kiadó még egy lépést tett annak érdekében, hogy Kipling ugyanolyan modern maradjon magyarul is, mint angol nyelven. A Békés Rozi hallatlanul finom és bájos, mégis titokzatos illusztrációival kísért új A dzsungel könyve valamennyi Maugli-történetet és verset tartalmazza, ám fordítását Varró Gábor, a versek magyarítását pedig Varró Dániel készítette. Ezt a könyvet még annak is érdemes kézbe vennie, aki kívülről fújja a régi, méltán híres változatot. Biztos vagyok benne, hogy a két Varró magyar fordítása egy idő után ugyanolyan klasszikus magasságokba emelkedik majd, mint Benedek Marcell több mint nyolcvan éves, mégis örök változata. Kezük alatt ugyanis teljesen új életre kel a szöveg, és hajlamos újra meglepni még a gyakori újraolvasót is.

 

Sosem gondoltam volna például, hogy pusztán annyitól, hogy az új könyvben Farkas apót Apafarkasnak, Farkas anyót meg Anyafarkasnak hívják, mennyire megváltoznak a szememben e szereplők. Gyerekként mindig zavart ez az egy dolog: számomra egy apó és egy anyó öreg volt ahhoz, hogy saját szüleimre, valódi anyákra és apákra gondoljak a nevük hallatán. Ám most, mindössze ennyi szövegváltozás megfiatalította őket a szememben… (Egyébként az eredetiben is Father Wolf és Mother Wolf szerepel.) Ugyanígy új módon lett ugyanolyan jó az egész szöveg. A Benedek Marcell-féle változatban például így hangzik egy apró részlet az első történetből: „A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy tojást is szájában tud tartani anélkül, hogy eltörné. Farkas apó erősen összefogta állkapcsával a gyerek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé. – Milyen kicsi! Milyen csupasz és milyen vakmerő! - mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy közelebb kerülhessen a meleg testhez.” Az új, Varró Gábor-féle változatban ugyanez így szól: „A farkas a saját kölykeit is cipelni szokta: óvatosan, akárha egy tojást tartana, a fogai közé kapva őket. Az Apafarkas a gyerkőcöt a hátánál fogva állkapcsa közé kapta, de olyan óvatosan, hogy a bőrén a fogai még egy karcolást sem hagytak, majd odapottyantotta a többi kölyök közé. – Ó, milyen picurka! Milyen csupasz és kopasz! – mondta az Anyafarkas gyengéden. A baba befurakodott a többi kölyök közé, hogy közelebb kerüljön a jó meleghez.”

 

Ami pedig nagyon megváltozott – és így maradt ugyanolyan jó –, az a versek sora. Varró Dániel ugyanis nem kevésbé virtuóz költő, mint Weöres Sándor, ám egészen más hangulattal fordította le a Kipling-verseket. A kedvencem természetesen a megbízhatatlan, dologtalan és eszetlen majmok úti dala lett: aminél nem tudom eldönteni, a régi vagy az új változat tetszik jobban. Az első versszak így hangzik Weöres Sándornál:

 

Lengő fűzérben szökkenünk,

a féltékeny Holdig megyünk.

Rajunkat nem irigylitek?

Kívánnátok még egy kezet:

farkat, mely ügyesen kacsol?

Amor nyíl-íve így hajol.

Acsarkodtok ránk? Hasztalan:

farkad hátul lelóg, fiam!

 

És így Varró Dánielnél:

 

Ágról ágra lendül a kéz,

Minket a hold is irigyen néz,

Áll vég nélkül a fákon a bál,

Hol a láb is kézként funkcionál!

Valld be, szeretnél lógatni

Ennyire kunkori farkat, mi?

Bánt valami? Sose csüggedjünk!

Fő, hogy a farkunk szépen csüng.

 

Vitathatatlan, hogy az első egy kissé filológusibb fordítás. A második viszont rendelkezik azzal a hangulattal, amivel az eredeti szöveg.

 

Mindenkinek jó méricskélést kívánok: ajánlom szerezze be mielőbb az új fordítású A dzsungel könyvét (jól felismerhető Békés Rozi szép rajzairól), s máris összehasonlíthatja a másik változattal. Vagy csak egyszerűen olvashatja. Szeretheti. Mert ez a könyv legendás: és még hosszú ideig velünk marad.