Robert Merle: Utolsó nyár Primerolban

Mindig izgalmas olyan könyveket olvasni, amelyek valamiért irodalomtörténeti csemegék. Robert Merle Utolsó nyár Primerolban című vékony kis kötete az ilyen különlegességek közé tartozik. Írója legelső regénye ugyanis, melyet 1941-42-ben, egy második világháborús hadifogolytáborban írt, s amelyet később sosem jelentetett meg, sőt, hozzá sem nyúlt többé a szövegéhez. Így amikor 2004-es halála után megtalálták a hagyatékában, valami nagyon furcsa történhetett első olvasóival. A kisregényben ugyanis újra megszólalt a nagytekintélyű, a Francia históriákkal, az Állati elmékkel vagy épp a Mesterségem a halállal klasszikus szerzővé vált, halott író, mégpedig olyan friss és tiszta hangon, ahogy csak az elsőkönyves, fiatal szerzők tudnak.

Az Utolsó nyár Primerolbant tehát egyetlen magyarországi Robert Merle-rajongó sem hagyhatja ki: feltétlenül látniuk kell, honnan is indult kedvenc írójuk. Már csak azért is érdekes elolvasni a háborús kisregényt, mert Robert Merle igazi írói pályáját is egy háborús történettel kezdte, a Goncourt-díjas, 1949-ben megjelent Két nap az élettel. Ez a Dunkerque poklát ábrázoló könyv azonban már azon a könyörtelen, elidegenítő, kissé ironikus hangon szól, amely a későbbiekben Merle sajátjává vált. Ezzel szemben az Utolsó nyár Primerolban még egyesíti magában a realista-naturalista leírást és a lírai, poétikus hangvételt. Nagyon Merle – és még egyáltalán nem Merle.

Azonban akkor is érdemes elolvasni a könyvet, ha nem szeretjük Robert Merle műveit, vagy ha teljességgel hidegen hagy a kézirat története. Az Utolsó nyár Primerolban ugyanis jó könyv: érdekes, megrázó, csendes szóval felkavaró. És remekül megírt.

Az első néhány fejezet után, amely kérlelhetetlen részletességgel mutatja be a fogoly-létet, melynek alapvető élménye a folyamatos éhezés, az ételekről való fantáziálás és az élelemszerzés mániákus, ám felesleges meg- és újratervezése, a regény hirtelen erős, szuggesztív emlékképek felidézésévé válik. Tárgya egy feledhetetlen tengerparti nyaralás, melyet a történet főszereplője fiatal feleségével és kislányával együtt tölt 1939-ben, az utolsó békenyáron, közben egyfolytában a háború kitörésétől rettegve. Primerol gyönyörű: „semmi kis hely a tengerparton”, ahol a „partig futó meredek lejtőn fenyők bukdácsolnak”, „homokszínű, fehér, rózsaszín villák” bámulják egymást, a vasútállomás falára bougainvillea kapaszkodik, a vonatok vidáman fütyülnek, az augusztusi napfény szédítően ragyog, és forrók az éjszakák. Az itt pihenők teniszeznek, fürdőznek, napoznak, kitárgyalják a korridor ügyét és a nyaralóhely titokzatos lakóját, Mrs. Lee-t, akinek múltja van… Míg azután valami elromlik. A nyár véget ér, mielőtt még tényleg őszbe fordulna. Kitör a háború: a nyaralók elutaznak. „Aztán csak múlik az idő, míg arra nem ébredünk egyszer, hogy mindennek vége.“

A finom és egyszerű történet attól lesz jó, hogy sokkal inkább szimbolikus, mint valóságos. Bár elhiszem, hogy Merle valóban nyaralt Rayolban az utolsó békeévben, mégpedig feleségével, Edmée-vel és kislányukkal, Élisabeth-tel, de borzasztóan hamisnak érzem a mindentudó utószót, amely egy az egyben azonosítja ezt az életrajzmorzsát a főszereplő Jean Dodéró, felesége, Louve, és a soha néven nem nevezett, mindig csak Gyermekként emlegetett kicsi primeroli nyarának történetével. Pierre Merle még azt is „számon kéri” apján, hogy főszereplője miért nem ír disszertációt a könyvben, ahogy Merle tette a valóságban: mintha az írónak kötelező lett volna pontos önéletrajzot adni a kisregényben… Magát a kisregényt is „keverék műfajú szövegnek” nevezi, mivel „se regény, se novella, se valódi önéletrajz”.

Én azonban úgy gondolom, a könyv nagyon is kerek szépirodalmi szöveg (hogy kisregény, vagy novella, abban nem kívánok dönteni). Ahhoz képest, hogy alapélménye a várakozás (várakozás a fogolytáborban az ismeretlen holnapra, Primerolban a nyár kegyetlen, tragikus végére, a háborúra), meglehetősen sok finom szállal, apró fordulattal, kis meglepetéssel szolgál. Ott van például a már említett éhségélmény, amely megtölti a legelső fejezetet. Erre felel a második, már Primerolba visszarepítő emlékezésrész, amelyben főhősünk épp kilép a fürdőszobából és – a breakfastjét követeli. Még az is eszébe jut, mennyire utálja a felesége, hogy a reggelit kényeskedve, angol szóval nevezi meg. Egyetlen oldal, és egy óriási lépés a folyamatos éhezés gyomorba maró képeitől az üvegesre pirított szaftos szalonna illatáig és a sercegve sülő tojások étvágygerjesztő hangjáig: igazán mesteri! Még semmit sem tudunk Primerolról, a szabadság és béke helyéről, de a kontraszt máris húsba vágó. A békét többek közt az különbözteti meg a háborútól, hogy az embernek eszébe se jut, hogy valaha is éhezhet… Az evés és ivás szimbolikus képei továbbra is kísérik a cselekményt: s bár csak teljességgel normális, a mindennapi élethez tartozó elemek, egyúttal valamiféle utolsó vacsora vagy haláltánc-lakoma mozaikjaivá is összeállnak. Talán az sem véletlen, hogy hősünk úgy értesül arról, valóban kitört a háború, hogy a kis motorvonatra felszálló nénikék idegességükben kiborítják a bevásárlótáskájuk tartalmát – gurulnak a zöldségek, miközben az öregasszonyok csukladozva sírnak.

Másik, a könyvben visszatérő elem a halál. De nem a valódi, a háborús, ehelyett annak minden groteszk vagy mindennapi formája. A rövid terjedelem ellenére Merle az egész kisvárost elénk állítja, anekdotikusan jellemezve lakóit. S elbeszélője furcsamód képtelen úgy mesélni erről vagy arról az alakról – a szívbeteg Audibert papáról, aki szép kék szemekkel bámulja a szigeteket, a bronztestű pilótáról, Giuseppéről, aki habzsolja a nőket, a magát Simenon-regényekkel és cigarettával gyilkoló Marsillacról vagy épp a titokzatos Mrs. Lee-ről – hogy ne közölje mindentudóként azt is, később hogyan távoztak az árnyékvilágról… Vajon miért látja meg hirtelen mindenki sorsában a pusztulás lehetőségét? Miért lesz tele Primerol, a béke elzárt szigete a halál gondolatával? A legkülönösebb az emlék a sorkatonaságról, amely átvillan az elbeszélő elméjén. Egy hadijáték, amelyben dicséretet kapott: hiszen felfedte az ellenség pozícióját. Igaz, közben a hadijáték szabályai szerint technikailag – elesett. Halál, ami nem halál, csatatér, ami mégsem valóságos: az emlék, néhány napnyira a háborútól, az elkerülhetetlen behívótól, a valódi csatatértől és talán a valódi haláltól egészen abszurddá válik…

Inkább befejezem a könyvről való gondolkodást: hátha másnak mást mond, egészen mást. Egy azonban biztos: Merle új könyvét érdemes kézbe venni. Váratlan és különleges olvasmányélményt ígér, jó fordításban és csinos köntösben (amelynek fedeléről talán csak az anakronisztikus, baseballsapkás nőalakot tüntetném el örömmel). S ha elolvassuk, talán nem csak a háborúról, önmagunkról is megtudhatunk valamit.