Főkép

Különös kis démon ez az olvasói elvárásokként emlegetett tünetcsoport. Más nyelvű kultúrák esetében a borítón közölt információ mellett sok helyütt még a kötetek elején szereplő tartalomjegyzék segít mihamarabb oszlatni a homályt és legalább részleges útmutatást adni, mi azonban többnyire csak a szerzőre és a címre, esetleg annak a polcnak a besorolására támaszkodhatunk, ahonnan leemeltük a könyvet. Így aztán, mivel nem tájékozódtam előre Örkény Önéletrajzom töredékekben-jének mibenléte felől, abban a hitben kezdtem hozzá az olvasáshoz, hogy valamiféle befejezetlenül maradt önéletírással ismerkedem. Ám hamar kiderült, hogy a Déri Miksa, Bláthy Ottó és Zipernowsky Károly, pontosabban egyikük alakját más név mögé rejtő személy családjának története egyáltalán nem kapcsolható Örkényéhez. Csupán egy tolsztoji és George Eliot-i értelemben vett nagyregényt sejtető két rövid szövegfragmentum ez, amit még két regénykezdemény követ, az pedig, hogy mi köze mindennek a címhez, leginkább a jegyzetekből következtethető ki.

 

Nevezetesen annyi, hogy az íróasztalfiókba zárt, mondhatnánk azt is, hogy megtagadott munkák az Örkényi életművet kiegészítő, de abba bele nem feltétlenül helyezhető töredékek, melyek mégis rengeteget elárulnak a szerző világlátásáról, habitusáról, írói módszereiről és törekvéseiről.

 

Az imént említett „A Bónis család” például mérhetetlen kiábrándultságról tanúskodik. Magyarországot – ismerjük persze el, hogy jogosan – tehetségeit, úgymond, elpocsékoló nemzetnek mutatja, ahol a politikai, baráti, családi kapcsolatok jóval meghatározóbbak és fontosabbak az előmenetel és az érvényesülés szempontjából, mint a tehetség, ambíció és szorgalom. És ezt nem a tévesen „kommunistának” nevezett korszakról állítja, hanem a szabadelvű századfordulóról, a boldog békeidőkről. Elsőre talán megrökönyödünk, legalábbis csodálkozunk ezen, de olvassuk csak el Iványi Ödöntől A püspök atyafiságát, és rögtön látni fogjuk, hogy valóban örök problémája volt ez hazánknak, és ha jobban belegondolunk, a helyzet máig sem változott. Elképzelhető, hogy épp ezért, az örökérvényűség miatt fogadjuk el hirtelenjében az olyan, inkább érzelmileg, mintsem racionális, tényeken alapuló érvekkel megalapozott állításokat, mint amit az ismételten nem saját nevén említett Sztálinváros építéséről ejt el az elbeszélő – jelesül azt, hogy élő-lélegző városok nem születhetnek pusztán akaratból. Ellenpéldaként gondoljunk csak Canberrára vagy Szentpétervárra, és ugyan az előbbiről mindössze olvasmányokon alapul a tudásom, I. Péter cár fővárosát saját szememmel is láttam, magam is beéltem, és minden kétséget kizáróan organikus, dinamikus metropolisz.

 

A Tatárfutás kellően örkényi groteszk, és ugyan nem epikus ívű, mégis hamisítatlan regény, jóllehet ténylegesen félbemaradt, így az oeuvre részeként valóban kiadhatatlan mű – mellékesen éppúgy, mint számos nagy romantikus alkotás. Örkény itt az állandó (ön)meghazudtolást választja a groteszk valóságosként való elhitetésére, avagy annak leplezésére, hogy a valóság valójában ennyire groteszk. A kitalált néphagyomány látszólag objektív, riportszerű, több szemszögből megvalósított bemutatása ismételten nemcsak a pillanatról, a saját éráról szól, hanem általánosabb tendenciák megrajzolása. Ki ne találkozott volna már a tradíciókat turistalátványosságként eladni igyekvő, azokat emiatt óhatatlanul eltorzító, meghamisító utazási irodákkal, vagy egészen egyszerűen a néphagyományban megmaradt valós vagy kétes értékeket kommercializáló törekvésekkel? Erről, azt hiszem, többet nem is érdemes mondani, az e kiemelésnél összehasonlíthatatlanul gazdagabb és sokrétűbb szöveg pedig magáért beszél.

 

A kötet legélvezetesebb, egyben legabszurdabb története a „Babik”, e határozottan befejezetlennek ható regény, mely, mint az a jegyzetekből is kiderül, Bacsó Péter A tanújában teljesedett ki, nyilván átvett, átemésztett formájában, a maga végtelen és fájdalmasan kacagtató groteszkségében. Itt azonban a konfliktust egy nem létező személy hús-vér hőskénti elfogadtatása kelti, és ebből fakad a mű sajátos, fanyar humora is, ugyanakkor egyértelműen a leginkább nevetésre késztető a három regénypróbálkozás közül, különösen a szokásosnál is erőteljesebb túlzásaival. Nem csodálkoznék rajta, ha Dévényi Tibor (a néhai vegyész, nem a televíziós műsorvezető), a Hová lett Artúr írója közvetlenül ebből a műből is sokat tanult, stílusmegoldásaiból átvett volna. Ha mégsem, akkor van valami furcsa jellemvonás a magyarokban, amitől így, viccelődve vagyunk képesek elfogadni a legszörnyűbb sorscsapásokat, amelyek közül vélhetőleg mi magunk jelentjük a legveszedelmesebbet.

 

Habár Örkény e formájukban nem kiadásra szánta a műveket, azok rengeteget hozzátesznek az íróról kialakított képünkhöz, és nem utolsó sorban felettébb élvezetesek, elsősorban az utolsóként említett „Babik”. Nehezen hinném, hogy aki kedveli az egyperceseket és a színműveket, különösebben csalódhatna bennük.

 

Tartalom:

A Bónis család

Babik

Tatárfutás

Jegyzetek