Főkép

Néhány éve ismerkedtem meg a költő Oravecz Imre után (a Halászóember az egyik feledhetetlen, kedvenc verseskötetem) a prózaíró Oravecz Imrével. Az Ondrok gödre a maga lassúságával, aprólékosságával, részletező tájleírásaival és a 19. századi falusi élet felelevenítésével nálam az év egyik legkedvesebb könyve lett – és bár már jó két éve megjelent a folytatása, a Kaliforniai fürj, mégis csak most jutottam el oda, hogy el is olvassam azt.

 

A történet pontosan ott folytatódik, ahol az Ondrok gödrében abbamaradt. Árvai István és családja Amerikába érkezik, bízva abban, hogy itt, ha mégoly keserves munkával is, de összegyűjtenek annyi pénzt, hogy abból vásárolhassanak maguknak otthon egy darab földet, amiből majd megélhetnek, így végre függetlenedhetnének István zsarnok apjától. A regény stílusa, felépítése és leírásai is olyanok, amilyenek az előző regényben – részletező pontossággal ismerhetjük meg a kivándorolt család útját először az Ohio-beli Toledóba, ahol többezres magyar kolónia él és dolgozik, és ahol a családfő az acéliparban helyezkedik el, majd a dél-kaliforniai Santa Paulába, ahol kénytelen-kelletlen az olajfúrásba tanul bele.

 

A 62 rövidebb-hosszabb fejezetből álló 622 oldalas regény nem kedvez a gyors olvasásnak. Érezhető és a vele készült interjúkból tudható is, hogy a szerző alaposan utánajárt a dolgoknak, többek között beleásta magát a szakirodalmakba; így aztán oldalakon keresztül olvashatunk a különböző 20. század eleji ipari módszerekről és technológiákról, például a tempervasöntésről vagy az olajfúrásról is. Ezek, vagy mondjuk a korabeli házak, épületek szerkezetének leírásai sokaknak valószínűleg nem lesznek túl izgalmasak, érdekfeszítőek, de mégis nagyon fontosak ahhoz, hogy a korabeli valóságot megismerhessük, elképzelhessük. Számomra azért is különösen fontos ez a könyv – persze amellett, hogy erről a témáról, a 19-20. századi kivándorlásról még nemigen olvashattunk semmiféle komoly szépirodalmat –, mert olvasás közben úgy éreztem, magáról az életről szól. Itt általában nincsenek nagy izgalmak, komoly konfrontációk, nincs igazi nagybetűs Történet, vagy amikor van is, annak nincs igazi íve, menete, hanem a dolgok csak úgy történnek a szereplőkkel: akár velünk, olvasókkal a való életben. Ebből a szempontból, illetve a szereplőábrázolás, a táj- és környezetleírások roppant fontos volta miatt is, engem Oravecz regénye némiképp emlékeztet Cormac McCarthy művészetére.

 

Érzésem szerint a szerző néha rá is játszik az olvasó azon számításaira, hogy mivel regényt olvasnak, regényszerű fordulatokat várnak. Csak hogy két példát említsek: mikor az egyik kisgyerek egyedül eltűnik az erdőben, vagy mikor egy másik társával csörgőkígyóra vadásznak, akkor olvasás közben egyre nő bennünk a feszültség és óhatatlanul valami tragédiára számítunk; majd végül nem történik semmi. Máskor meg teljesen váratlanul, teljességgel váratlan szituációban történik tragédia.

 

A regény talán legfontosabb kérdése, hogy lehet-e magyarnak maradni idegenben? István és Anna eredetileg úgy tervezik, hogy csak annyi időt töltenek kint, amennyi alatt megkereshetik a földvásárláshoz szükséges pénzt. Bár ők megtanulnak angolul, a legtöbb toledói magyar még erre sem veszi a fáradtságot, mondván minek, hisz úgyis hazamegyünk. A kivándorlók nagy része nem érdeklődik az amerikai kultúra iránt, nem szándékozik beolvadni, hasonulni – amennyire csak lehetséges, tartják a szokásaikat, hagyományaikat. Ez pedig szemet szúr az amerikai állampolgároknak (fontosnak érzem az „állampolgár” kitételt, hisz a legtöbbjük szülei, vagy akár ők maguk is külföldön születtek), akik ferde szemmel nézik, sokszor kiközösítik a magyarokat és általában a kelet-európaiakat, vagy akár rasszista támadásokat is elkövetnek ellenük, és lekicsinylően csak „hunky”-knak nevezik őket.

 

Idővel persze az Árvai-család is beilleszkedik valamelyest, főleg úgy, hogy több gyerekük is születik az Újvilágban, ami óhatatlan többletköltségekkel, kevesebb félretehető pénzzel és a kintlét kényszerű meghosszabbításával jár. Bár mindent megtesznek, hogy jó magyarként neveljék fel őket: magyar nevet kapnak, magyar lesz az anyanyelvük (persze az angolt is tökéletesen megtanulják és beszélik is), eleinte magyar iskolába járatják őket, beszélnek nekik az óhazáról, tartják a magyar ünnepeket, de észreveszik, hogy bármit tesznek, a gyerekek már sosem lesznek olyanok, mint ők, legfeljebb csak magyar-amerikaiak. Számomra talán ez az identitásvesztés bemutatása volt a legfájdalmasabb a regényben.

 

A Kaliforniai fürj véleményem szerint nagyon fontos, hiánypótló alkotás, aminek üzenete, mondanivalója ma is aktuális, hisz hála a nyitott határoknak és a vonzó külföldi fizetéseknek, napjainkban is nagyon sokan döntenek a kivándorlás mellett, de valószínűleg nem gondolnak bele, hogy hosszútávon ők, vagy még inkább a gyerekeik, ezzel mit veszíthetnek: a magyarságukat, az identitásukat; pontosan azt, ami meghatároz és felépít egy embert. Nekik (is) ajánlom ezt a művet.