Jack Kerouac: Hazajáró lélek és egyéb írások

„Jövünk-megyünk, elveszítjük egymást, gondolunk rá, magunk is eltévedünk, teljesen bizonytalanok leszünk, és amikor jön a vég, meglepődünk a nagy tragédián. Pfuj! Mindnyájan a mi kis búskomor légkörünk rabjai vagyunk, mint a bolygók, és keringünk a nap körül, amire mind vágyakozunk, de az elérhetetlen.”

Mindig is kutató akartam lenni; teljesen mindegy hogy mi az, csak közben a dolog mélyére lehessen/kelljen menni. Ebből kifolyólag ajánlót is így szeretek írni. Abban a rövidebb-hosszabb időszakban valósággal megszállottja leszek ezeknek a művészeknek: ismerkedem a korszakkal; hallgatom a kedvenc zenéjüket; a fotóikat lesem; a kézírásukat vizslatom; a gondolataikat és az életüket böngészem; egy pillanatra én is felnézek a példaképeikre – és ha olyanok, elraktározom őket. Most is ez a helyzet, bár még a folyamat elején járok. Remélem, mire az ajánló végére érek, közelebb kerülök az 50-es 60-as évek irodalmi életének egyik legemblematikusabb fekete bárányához (aki szerintem jóval kezesebb volt, mint amilyennek beállították).

Jack Kerouac Hazajáró lélek című műve olyan, akár egy igazgyöngy. Időtlen klasszikus, melynek a kínaiak bölcsességet, titokzatosságot tulajdonítottak. Valami, ami a valódi értékéhez képest koszból-porból, szerény körülmények között született. Egy eltűntek hitt kézirat szemelvényeivel, napló- valamint levélrészletekkel, a vázlatok közé tűzött, meglehetősen informatív szerkesztői megjegyzésekkel (Todd F. Tietchen a lowelli egyetem professzorának jóvoltából).

A borító egyszerű, mégis előremutató, a cím egyben utalás is. Kerouac-ot egész életében kísértették a visszajáró lelkek, akiket írásaiba is sikeresen bebetonozott: Billy Chandler és Sebastian Sampas (lowelli múzsái, gyerekkori barátai, a II. világháború áldozatai), Gérard (a bátyja, akit kilenc évesen reumás láz vitt el). „Otthon” alcímmel veszi kezdetét a regény, amit „Édentől Keletre” jellegű családi eposznak szánt. A helyszín egy álmos amerikai külváros, Galloway (megfelelője massachusettsi otthonának, Lowellnak), ide tér haza Peter Martin a nyárra. A fiú főiskolás futballsztár, aki ingadozik apja elvárásai és a pórusaiból a sport helyett áradó művészet között.

Kerouac gyerekkora óta írónak készült; ha életmódja kicsapongónak is tűnik, ebben eléggé tudatos volt. „A művészi érzék az életem: alámerült, egyedül nekem, magányos és komor önmagamnak, és nélküle nem fogok élni… egy szemernyit sem.” A leírásai nagyon erősek. Az ember szinte tapintja a lowelli szelet, mely illatokat, színeket, hangokat hoz magával, mindazt, amit ezek a II. világháború küszöbén toporgó tinédzserek is érzékelnek. Bár a bevonulás szele már megcsapta őket, mégis teljes odaadással élvezik a lusta nyarat, miközben filozofálgatnak életről-halálról, elszakadásról ebből a vonatfüttyel visszatérő-zakatoló monotonitásból, ebből a kisvárosi romantikus kiábrándultságból. Peter Martin egy álmodozó, aki azért a maga (rút) valóságában látja a dolgokat. „A főiskola nem a magunk fajtáknak való hely. Ott feladod minden tehetségedet. – Ezt hogy érted? – Hát úgy, hogy beolvaszt az engedmények rendszere, amit társadalomnak neveznek. […] Az álmodozó olyan realista, aki a sarkára áll, és él, hogy minél többet tudhasson meg mindenről. Ki tud valójában többet a realizmusról, mint egy álmodozó?”

Barátai, Garabed „Bed” Tourian és Dick Sheffield (Sampas és Chandler kiköpött másai) már jóval földtől elrugaszkodottabbak. „Félsz a csúftól, kergeted a szépséget és magadévá teszed. – És? [kérdi Garabed] És egy szép napon valami csúf s valódi dolog fog történni. A könyörület nem fog segíteni. Erőre lesz szükséged, de nem lesz. Össze fogsz roppanni.”

A könyv többi részében ide-oda csapongunk… megismerhetjük Kerouac korai szárnybontogatásait. Nagy rajongója volt a modern jazznek, azon belül is az ún. bebopnak. Később a buddhizmus tanaiba is mélyen beleásta magát. Ezek nyomán stílusa a meditációs légzéshez hasonlít; ő spontán prózának nevezte. Tiltakozott a lezárás/megszakítás ellen, pont helyett vázlataiban hosszú gondolatjeleket használt. „Nekem a módszer kell… a víziót ugyanis nem lehet kifejezni a módszer nélkül. A vízió ott van teljes egészében, ma egész nap fájdalmas elevenséggel érzékeltem, miközben sétálgattam… Egy szép napon bemutatom. Semmi kétség.” - 1945 augusztusa (megj.: kultikus műve tizenkét év múlva jelenik meg, 1957-ben).

Életére ráhúzható az odisszea (kalandokban gazdag bolyongás, hányattatás) kifejezés. Naplóbejegyzései mellett állítólag gyakran szerepelt rajz formájában a keresztre feszített Krisztus. Folyamatosan vágyta-kereste-tagadta Istent. Kétségei voltak, mégis hitt – a látszat ellenére –, végig valamilyen egészen szentimentális módon hitt! „Amikor ezt olvassuk, üljünk az ablak mellé, és hallgassuk a szobába kívülről beszüremlő hangokat: ez a hang ritmus és rend, az élet mennyei ritmusa. […] Vezérelve vagyunk, és a természet meg a világegyetem annyira hisz bennünk, amennyire mi hiszünk bennük. Ezért nem vagyunk egyedül. Az emberi szeretet kétszeresen biztossá teheti, hogy nem vagyunk egyedül.”

Az utolsó fejezetben megismerhetjük apjához fűződő viszonyát, ami – egy számkivetettként megbélyegzett valakihez képest – szeretetteljesnek tűnik. Leo Kerouac makacssággal vegyes intellektusa szikrázik a lapokról. „Papa, az öreg menyét” ha nem is megértő, de elfogadó volt, fia legfőbb szurkolója. „Olyan sok dolgot nem értek benned, de bízom benne, hogy az idő és a tapasztalat jobb belátásra bír minket, téged pedig a zűrzavar szélére sodor, és akkor vagy sikerrel jársz, vagy elbuksz. […] Annyi biztos, hogy a nádfedelű nyúltagyad rengeteg meglepő látomást termel ki magából. […] Annak rendje és módja szerint a te és a sok hozzád hasonló ember erőfeszítései idővel élhetőbbé tehetik a világot. Ez egy biztató jel.”

Vannak kaméleon emberek, de szerintem Jack Kerouac – a fotói alapján – nem tartozott közéjük. Minden képén ugyanaz az egyen-arckifejezés látható: szikár, de érzékenységről árulkodó arc; semmibe révedő jeges-kék tekintet; a szája szélén ott bujkáló reményvesztettséggel teli töretlen hit, de mindenekfelett egyfajta konok őszinteség. Én ilyennek képzelem őt.

Apja jóslata végül félig-meddig beigazolódott… a világ ugyan nem lett élhetőbb, de szerencsére mindig is voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akiknek a látomásai révén örökre megmarad az a bizonyos biztató jel; és Kerouac valóban egy volt közülük.