Főkép

2014-ben van száz éve annak, hogy megkezdődött a huszadik század időrendben első világégése, ahogy a kortársak hívták, a Nagy Háború. A Historium Kiadó méltó módon emlékezik meg az évfordulóról. Szép külsejű zsebkönyve, a 100 magyar baka tizenkét történettel tiszteleg az első világháború valódi főszereplői, az általában névtelenként élő-haló átlagemberek, bakák, katonák emléke előtt.

 

A kiadó Fiatal magyar prózaírók sorozata már a kezdetekkor egészen új irányt adott a magyar nyelvű történelmi elbeszélésnek. Történelmi regényt ugyanis mindig is írtak a magyar irodalom huszadik századi története során, rövidebb formát alkalmazni a témához azonban – úgy gondolom – jó nyolcvan éve nem volt divat nálunk. A sorozat első könyve, a Sár, vér, levendula tizenkét középkori (és kora újkori) történetet tartalmazott. Ezt követte A holló évszázada, amelyben tizenkét novella szólt a Hunyadiak koráról. A széria harmadik darabja pedig, a 100 magyar baka, ismét a magyar történelem felé fordult: hiszen tizenkét elbeszélése alapvetően a magyar katonák sorsán keresztül mutatja be, milyen arcai, képei, jelenetei, tragédiái voltak az első világháborúnak. A szerzők között nagyobb számban a férfiak képviseltetik magukat, de három írónőtől is olvashatunk elbeszélést.

 

Szőllősi-Kovács Péter feszült és kiválóan szerkesztett első története, A mesterlövész, máris megadja a kötet alaphangját. Az írás azt a minden háborúra igaz dilemmát dolgozza fel, amikor az ember választásra kényszerül: emberként viselkedik, és embert lát az ellenfélben is, vagy teljesíti a parancsot, öl, és ezzel – talán – megszűnik embernek lenni? Karosszékből filozofálva a probléma megoldása egyszerű: de vajon hogyan kell gondolkoznia egy mesterlövésznek, egyedül, a hegytetőn? A novella pontosan ott kezdődik, és ott ér véget, ahol kell: s miközben cselekményével meglepi, közben el is gondolkodtatja olvasóját.

 

Hasonlóan órákig lehet gondolkozni Zdenyák József fordulatos és sajátos mesélő hanggal bíró novelláján, a Vakondistenen, amely igazi klausztrofóbiás helyszínre, egy árok mélyére viszi el olvasóját, az olasz frontra. Van-e Isten a lövészárokban ragadtak számára? Hogy válhat képessé valaki arra, hogy elviselje, amint naponta halnak meg körülötte a barátai? A lassan, komótosan építkező novella zárása nemcsak hatalmas meglepetés és gyorsmenetű akció, de valahogy nagyon szomorú is.

 

A harmadik írás, Csicsmann Blanka története (Két hét az élet) bevallottan személyes, hiszen főszereplőjének, Csicsmann János tizedes úrnak már a második sorban megtudjuk a nevét. A lírai hangvételű novella egy hazatérés története, mely új értelmet ad a „Már majdnem vége.” kifejezésnek. Nagyon szép, finom, pókhálószövésű elbeszélés, amely megríkat, mégis mentes marad attól, hogy giccsé váljon.

 

Míg az első három novella a hagyományos elbeszélésmódot követi, Ódor Richárd Vörös reggele egy monológ, ennek megfelelően azonosulásra késztető és balladaian titokzatos. Én legalábbis sokat gondolkoztam a befejezésen: vajon mi is történt a bátor – magát egy kis itallal bátorító –, nagyon emberi, szeretnivaló főhőssel?

 

A gyűjtemény második hölgynovellája, Sárgai-Szabó Anna Hamarosan hazajönnek című elbeszélése, először azzal lepi meg az olvasót, hogy hátországtörténet. Főszereplői egy pesti bérház lakói, akikről elmondható, hogy valamennyiük életét megváltoztatta a háború. A történet második különlegessége pedig, hogy a maga csendes, csupa nőszereplőt mozgató módján tud sötét, kegyetlen és tragikus lenni. Ha kissé vészterhes is a zárás, a fájdalmas csattanó mindenért kárpótolja az olvasót.

 

Ezután egy szerkesztésében mesteri történet vezet vissza ismét a férfiak világába: Fibi György A keleti front kopói című novellája. A mozaikos szerkesztésű, a háborús világot groteszken ábrázoló, szinte példázatos elbeszélés a fogság elől menekülők, az utakon hányódó hazatartók lecsupaszított, apokaliptikus világát idézi meg, egyúttal emléket állítva a háborús szenvedéseikről naplót vezető közkatonáknak is.

 

A sötét és tragikus elbeszélések után Losonczy Attila Az utolsó huszárvágása következik, amely anekdotázó hangvételével és nagyon pontos hadtörténelmi adataival az utolsó tényleges magyar huszároknak állít emléket, akik az 1914 decemberében vívott limanovai csatában álltak helyt.

 

A következő írás, Fölkerné Kosztyu Viola Pipafüst szállt című novellája a látszólag békés, bár csonka családi idillt bemutató kezdés után fokozatosan sötétedik el, ahogyan megtudjuk, milyen körülményeknek is köszönhető, hogy nagyapa és két kis unokája összeszorult, egy fedél alá. A szerzőnő a gyerekbeszélgetéssel mesterien ellentétezi a nagyapa belső monológját, s a vissza-visszatérő pipatematika feloldja a novella zárásának érzelmességét is.

 

Az ezután következő ötletes elbeszélésnek, Háromszéki Nándor írásának nemcsak a háborús történetek, hanem a krimik kedvelői is megörülnek majd. A Konzervált viszonyokban ugyanis egy valódi magyar sorozatgyilkos nyomába eredhetünk, aki valószínűleg első a borzongató címet birtoklók sorában, s tettét ma is számon tartja a kriminalisztika. Rendhagyó szerkesztésének köszönhetően a novella még azoknak is meglepetést okoz, akik esetleg ismerik a nőgyilkos bádogos esetét.

 

A gyűjtemény utolsó három elbeszélése szintén teljesen egyedi nézőpontból tekint a háborúra. Az első, Foglár Gábor kifejező című novellája, az És mégis fordul a világ látszólag már békeidős történet: megtörtént a nagy változás, a város a cseheké lett. Régi jó barátok beszélgetnek a kávézóban, arról, hogy elveszítették a hazájukat úgy, hogy közben egy tapodtat sem mozdultak el szülőhelyükről. Hogyan lesz a kávéházi csevegésből hősi cselekedet? A tempósan, feszültségkeltően építkező történet különös választ ad a kérdésre.

 

Ahogy egészen különös a végkövetkeztetése Varga Csaba Galícia árnyai című novellájának is. A feszült, sűrített monológ kezdetben még hosszasan csapong, komótosan mesél, hogy a végén egy rettenetes legendával (vagy igaz történettel) mutassa meg, milyen pusztító lehet a háború.

 

Végül a gyűjtemény utolsó darabja Kiss Balázs Az utolsó őrség című elbeszélése, amely az egész novellaválogatást egy szimbolikus síkra emeli fel váratlan, groteszk, sőt, szinte abszurd történetével. A szerző hű marad a kötet célkitűzéséhez, hiszen a történelemről mesél, heroizmusról, emlékezésről – ám mindezt igazán huszonegyedik századian és felkavaróan teszi. Miközben – ráadásul – a néphitből veszi az alapötletét.

 

Mint látható, akad a történetek között tragikus és bájos, anekdotikus és akciódús, filozofikus és cselekményes. Van köztük olyan, amely kiváló szerkesztésével, míg más rendhagyó történetével vagy ízes nyelvével fogja meglepni az olvasót. Ám mindegyik más, mindegyik új, saját, különleges hangon szól. Ami közös bennük, hogy valamennyi kiváló olvasmány. A magam részéről csak két kívánságom van. Egyrészt jó lenne valamennyi írótól mást, többet is olvasni. Másrészt jó lenne több hasonló elbeszéléskötet: alig várom a következőt.

 

A kötetben szereplő elbeszélések:

Szőllősi-Kovács Péter: A mesterlövész

Zdenyák József: Vakondisten

Csicsmann Blanka: Két hét az élet

Ódor Richárd: Vörös reggel

Sárgai-Szabó Anna: Hamarosan hazajönnek

Fibi György: A keleti front kopói

Losonczy Attila: Az utolsó huszárvágás

Fölkerné Kosztyu Viola: Pipafüst szállt

Háromszéki Nándor: Konzervált viszonyok

Foglár Gábor: És mégis fordul a világ

Varga Csaba: Galícia árnyai

Kiss Balázs: Az utolsó őrség