Popper Péter: Pilátus testamentuma

Jézus élete talán a világirodalom egyik legtöbbet feldolgozott története. A Biblia szövegeitől kezdve megszámolhatatlan író, költő, zeneszerző, festő és más művész igyekezett elmondani, ő mit lát benne, miként értelmezte Jézus cselekedeteit, életét és halálát, még a magyar irodalomban is sokan nyúltak a témához, a legkülönfélébb aspektusból. Popper Péter nevét inkább pszichológusként, pszicho-terapeutaként ismerik az emberek, de regényét elolvasva nem csoda, ha éppen ezt a témát választotta. Krisztus történetében számomra mindig is érdekesebbek voltak a mellékes alakok, főleg a két legfontosabb: a római helytartó, Pilátus és az áruló, Júdás. Bulgakov A Mester és Margaritája azért is tartozik a kedvenceim közé, mert Pilátus az egyik központi alakja, aki idegenként szemléli a zsidók furcsa világát, ráadásul az orosz szerző minden misztikus pátosz nélkül beszélt az ő Krisztusáról. Márai Harminc ezüstpénz című regényében is Júdást kerestem, de ott csalódnom kellett, kevésbé kaptam azt, amit vártam – ellentétben Popper könyvével. A Pilátus testamentuma kifejezetten érdekes mű, mindazonáltal nem szabad úgy olvasni, mint hiteles forrást. Ez csupán egy gondolatkísérlet, amolyan „magyar Da Vinci-kód”, már ami a bibliai események átértelmezését illeti, hisz Popper sokkal műveltebben és alázatosabban nyúl a témához.

A történet lényegében ott kezdődik, hogy Pilátus idősen, látva maga körül, hogy a keresztények szektája egyre fontosabbá válik, saját személyének tisztázása és a valós események lejegyzése miatt elmondja, hogyan is került Júdeába, találkozott a történetek szereplőivel, majd hozta meg Jézus halálos ítéletét. A procurator művelt, valahol istenfélő, a Sorsban hívő római katona, aki hosszú idő utáni előléptetésnek köszönhetően kerül a barbár vidékre. Itt azonnal hatása alá kerül a zsidók különféle frakcióinak: Heródesnek, a saját terveit szövögető Saloménak, a főpapoknak, a zsidó vallási-politikai csoportoknak. Az elbeszélésből kirajzolódik egy nagyon különös, machinációkkal és érdekellentétekkel teli föld, ahol a fő kérdés az, hogy a zsidók vajon képesek-e lerázni a rómaiak igáját, és ha igen, hogyan. Popper könyvében ehhez próbálják felhasználni Jézust, sőt, eleve ezért élhetett ez az alak közöttük. De amire senki sem számít, az az, hogy valami sokkal nagyobb erő lép működésbe, és Jézus maga veszi kezébe sorsa irányítását.

Miközben olvassuk a regényt, egyszer csak olyan érzés kerít a hatalmába, hogy itt nem az ismert Jézus-történettel van dolgunk. Mintha minden egyetlen hatalmas machináció része lenne, mindenki megjelenik, mindenkinek van szerepe, ám gyakran egyáltalán nem az, amire a Bibliából számítanánk – például Júdás sem olyan, mint ahogy eddig gondoltuk. Popper él az írói szabadsággal, ahogy el is mondja az utószóban, ez a saját interpretációja az eseményekről. Egy idő múlva talán kissé zavaróvá is válik, hogy mindenkit igyekszik összekapcsolni, és az olyan fordulatoknál, mint mikor kiderül, hogy Jézus és Barabás közt milyen rokoni kapcsolat feszül, már azok is felvonják a szemöldöküket, akik nyitottan állnak a témához. Az mindenesetre biztos, hogy aki arra számít, hiteles, történelmi forrásokból felépített regényt fog kapni, az csalódni fog, ahogyan azok is, akiknek egy megingathatatlan Krisztus-képük van. Noha szerintem nem feltétlenül kelt olyan nagy megbotránkozást, mint amire a szerző számított, mindenképpen érdemes sutba dobni az előfeltevéseinket.

Már csak azért is, mert tényleg Pilátus szemén keresztül látjuk az eseményeket, aki teljesen máshogy szemléli a világot, mint a zsidó szereplők. Utóbbiak ködös misztikusok, igazi vadak, akik egy homályos és megfoghatatlan Istenben hisznek, teljesen érthetetlen szokások rabjai, évezredes történelemmel, amit hajlamosak saját szájízük és fanatizmusuk szerint magyarázni, ugyanakkor lenéznek mindenkit, aki nem zsidó. Pilátus egyszerre ódzkodik és vonzódik ehhez a különös lelkülethez, hisz már a regény kezdetén is útkeresőként tűnik fel, aki valami nagyobb dologra hivatott, csak még nem találta meg azt. Ahogy fokozatosan belemerül a zsidók kultúrájába, majd találkozik magával Jézussal, egyre jobban meginog ő maga is. Rómát szolgálja, vagy engedjen annak a különös erőnek, ami végső sorsa felé húzza? Egyáltalán engedhet-e neki, hiszen ez a sors talán olyasmit kíván tőle, amit sose tenne meg. Pilátus végtelenül szimpatikus, töprengő alkat, aki hajlamos az elbizonytalanodásra, de mikor megleli útját, azt végigjárja. A szerző meg tudta azt csinálni, amit Márai nem, még akkor is, ha ehhez az kellett, hogy teljesen kifacsarja a Krisztus-történetet: sikerült egy emberi alakot rajzolnia a bibliai figurából.

A Pilátus testamentuma nagyon különleges könyv. Olvasható teljesen fiktív műként, az író kitalációjaként, és akkor amolyan történelmi konspirációs regényként jelenik meg előttünk. Ugyanakkor elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mi lehet az igazság-magva ennek az egésznek, vajon lehetséges-e, hogy Krisztus tényleg sokkal földhözragadtabb utat járt be, mint hisszük? Vagy olvashatjuk úgy is, mint egy ember, Popper Péter kísérletét arra, hogy helyrerakja saját Jézus-képét, megpróbálja saját elgondolásainak formájába önteni, megpróbálja értelmezni ezt a megfoghatatlan „masszát”, amit az evangéliumok leírnak. Persze a könyvet áthatja a transzcendens, néha talán túlságosan is, de ezt olvasója válogatja. Azt hiszem, aki nyitottan kezdi el olvasni a művet, az jól fog szórakozni, akár még valami pluszt is találhat benne, vagy legalábbis elgondolkodhat azon, mégis milyen titkokra és milyen rejtélyes misztériumra épült az a vallás, ami még a mai napig is meghatározza a világ jelentős részét.