Főkép

Furcsa változásokat idézett elő bennem ez a rovat. Ha valakitől azt hallom, nem szereti a verseket, egyből értetlenkedni kezdek. Ugyanakkor nem is olyan rég, még magam is azt mondtam: ő meg ő a kedvenc költőm, de a többieket nem igazán… Nem ismertem senkit, aki csakúgy, mint a filmekben, kívülről idézte volna a kedvenc verseit, akinek az arcán boldog mosoly játszott volna, ha szóba került ez a téma. És mégis, itt ülök a gépem előtt, könnyed örömmel a szívemben, és hosszasan válogatok a lehetőségek közül, tobzódva, bele-bele fúlva a végtelen lehetőségekbe, és fogadkozom, hogy ez most nem fér bele, de egyszer majd… egyszer majd sorra kerül.

 

Közben pedig igyekszem ismertebb verseket választani, miközben újra és újra azzal szembesülök, alig ismerek néhányat, hát hogyan döntsem el, mi az ismert és mi nem az? Hiszen mind egyedi és fantasztikus a maga módján. Nem könnyű feladat, sőt, egyre nehezebb, mert ahogyan felénk mondani szokták, nem tudom, melyik ujjamat harapjam. Ti tudnátok?

 

Balla Miklósról  (1874-1912) nem sok adat maradt fent, csupán az 1929-es a Magyar Zsidó Lexikonban találhatunk róla néhány sort. Onnan tudjuk azt is, hogy Bulyovszky-díjat kapott Rútacska című költői elbeszéléséért, és az Akadémia a Farkas-Raskó-díjat ítélte meg számára a „Királyhágón” című költeményéért. Műveire egyébiránt jellemző a közvetlenség, magyarosság, és a határozott formavezetés.

 

Ne irigyeld másoktól azt, ami nekik jutott, hanem tanuld meg élvezni mind azt a kincset, amit az életed nyújtani tudott! Nem minden arany, ami fénylik, és kívülről sokszor tévesen ítéljük meg mások helyzetét, hiszen nem ismerjük az egész képet, csupán annyit, amennyit láttatni képes önmagából.

 

Balla Miklós: A gyopár

A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.

Alatta zúg a fenyves koronája -
Tekintete a lombokon pihen,
És kis szívéből égre száll a sóhaj:
Mi szép lehet az erdő mélyiben!

Kicsiny virág, te halvány szép gyopárka,
Miként a sas, oly biztos, oly szabad,
Ne vágyj a völgybe dús kalászok közé,
Se fenyvesárnyba ne kívánd magad!

Az aranykalász az embereknek rabja,
Hosszú életre mind hiába vár,
S a lombok alján elsatnyúl a rózsa,
mert nem jár hozzá fénylő napsugár.

Maradj meg ott fenn, büszkén a magasban,
A völgy csupán egy óriás sirgödör -
Emeld fejedet a felhőkön keresztül
Csak az a fenséges ami égbe tör!