Főkép

Miközben utaztam a villamoson a Hajógyári-sziget felé, nem tudtam eldönteni, hogy a vasárnapi nap egy mindent elsöprő finálé lesz, hatalmas bulikkal és őrült tombolással, vagy inkább csak egy egyszerű, az egy hétnyi bulizás után a feszültséget levezető, könnyeden pihengetős este. A második felé hajlottam, de azért ott motoszkált bennem, hogy a nagy „End Show” Calvin Harris fellépésével még tartogathat meglepetéseket… – így aztán kíváncsian néztem a nap elé, hogy aztán rögtön az első pillanatokban egy utcaszínházas csapatba fussak bele, akik éppen közös vonatozásra próbálták invitálni a köréjük gyűlteket. Volt masiniszta és gólyalábon sétálgató kalauz is, úgyhogy nem volt különösebben nehéz dolguk, sokan csatlakoztak a kis kompániához.

 

Az ötödik nap első megnézendő fellépője a Triggerfinger volt, akiknek már tavaly szerettem volna bejutni a koncertjükre, de a tömött A38 Sátor miatt nem sikerült: miután idén a Nagyszínpadon kaptak helyet, ezúttal ilyen problémával nem találkoztam. Ettől függetlenül szerintem szerencsésebb lett volna, ha egy későbbi sávot kapnak, ugyanis a napfényes idő nem különösebben kedvezett a koncert hangulatának. A közönséget is csak közepes mértékben tudta lázba hozni (a ránézésre egy ősz olasz amorosonak kinéző) Ruben Block és csapata, pedig ők tényleg mindent megtettek ennek érdekében: olyan keményen, de mégis profin adták elő számaikat, amely (nem csak a műfaji hasonlóság miatt) a Queens of the Stone Age-re emlékeztetett. Ezek az öltönyös fickók (köztük az olykor elég őrültnek kinéző dobossal és a bajszát valószínűleg festő frontemberrel) az ütős riffekkel bemutatták nekünk, hogy van élet még a stoner rockban, ráadásul az is nagyon szimpatikus volt, hogy a végén nem csupán a zenészeket mutatták be, hanem az egész csapatnak (a hangmérnöktől a kamerakezelőig) megköszönték a munkát.

 

Ahogy befejeződött a Triggerfinger ráadása is, gondolkodóba estünk D. barátommal, hogy merre is vegyük az irányt, ugyanis elsőre semmi olyan produkciót nem találtunk útleveles programfüzetünkben, ami megmozgatta volna az érdeklődésünket. Így kötöttünk ki a Tudósokon, amiről két szám után inkább továbbálltunk a Fanfarai világzenei koncertjére. A rengeteg fúvóst tömörítő banda sem arról lesz híres, hogy előtte tombolnak az emberek, a többség inkább a domboldalon italozva hallgatta a marokkói-algériai-francia zenészeket, ami teljesen érthető annak fényében, hogy a dalokban még ének is csak elvétve fordult elő. Az össznépi piknikre emlékeztető koncert végeztével belehallgattunk a The Kooks dalaiba, ám azok nem tűntek különösebben izgalmasnak. Nem tagadom, hogy jó hallgatni ezeket a pop-rock szerzeményeket, egy kanapén elücsörögve például keresve sem tudnék jobb aláfestő zenét találni, de hét napnyi tombolós-bulizós koncert után ez már annyira nem tudott lekötni.

Tovább is léptünk inkább újra a Világfalu Színpad felé, ahol éppen egy különleges produkció készülődött: Winston McAnuff és Fixi lépett ugyanis a közönség elé. McAnuff egy jamaicai reggae-zenész, Fixi viszont egy francia harmonikás… hogy a kettő keveredéséből milyen végeredmény született, az azt hiszem, minden világzene iránt érdeklődő figyelmét felkelti. A magam részéről annyit tudok biztosan elmondani, hogy furcsa: a harmonika, a zongora és az elsőre nehezen odaillő reggae együttesét meg kell szokni, viszont kellő idő eltelte után már egészen kezdtem élvezni. Ellentétben az Outkast koncertjével – miután a napokban olyan jól szórakoztam Cee Lo Greenen, gondoltam teszek egy próbát egy másik déli államból érkező hiphop formációval is, hátha ez is működni fog. Nem lett így, egyszerűen nem tudott magával ragadni a zene és az ének, úgyhogy inkább megint másik programot kerestem. Így kötöttem ki a NOFX-nél, akik a nem épp polkorrekt szövegeikkel és a számok közötti sok, egyébként kifejezetten vicces mondatukkal nyertek meg maguknak, mindamellett, hogy azért a punk dalok sem voltak rosszak.

 

Ilyen vegyes felvezetés után következett Calvin Harris, hogy David Guetta óta a legnagyobb bulit mutassa be a Nagyszínpad előtt. Hiába, immár biztosan ki lehet jelenteni, hogy ha valaminek nagy kereslete van a Szigeten, akkor az az elektronikus tánczene, lehetőleg minél könnyebben fogyaszthatóan, minél bulizósabban, minél nagyobb névtől. Ötvenezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa Calvin Harrist… nem ez így pontatlan, inkább: ötvenezer ember gyűlt össze, hogy bulizzon. Valójában zeneileg egy pillanatig sem volt több, mint egy közepes diszkóban, ahol a senki által nem ismert DJ pakolja fel egymás után a híres számokat – Harris a színpadra fellépve megnyomta a „play” gombot, majd ment minden magától, egymás után következtek a sokak által ismert dalok, még csak nem is feltétlenül önmagától játszott (volt itt David Guetta, Martin Garrix, John Newman is). Ez persze a legkevésbé sem érdekelte az ünneplő tömeget, ami inkább csak elmerült a lüktető zenében, s figyelte a színpad különböző pontjairól felcsapó lángoszlopokat, a füstgejzíreket, a konfettiesőt, s persze a tűzijátékot, amely aztán különösen elkápráztatott mindenkit.

 

Olyannyira személytelen volt az egész fellépés, hogy én lelkesen bizonygattam D. barátomnak, hogy maga Calvin Harris nem is volt a színpadon, csak egy technikusát küldte fel, ugyanis nem hogy a mikrofonba nem szólt bele, de még reflektor sem vetült rá… – csak azért nem mondom, hogy verte Guetta fellépését, mert a skót legalább csak egyszer játszotta le aktuális sikerszámát, a „Summer”-t. Mégis, egy pillanatig sem vitatnám, hogy tele volt a Nagyszínpad előtti rét olyan emberekkel, akik baromira élvezik a bulit: mindenki mosolygott, ugrált, táncolt, hogy minden pillanatát átélhesse ennek az őrült kavalkádnak. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy jövőre mit találnak ki a Sziget szervezői a látványos „End Show”-ra – ezek után legalább Avicii-t kell meghívni, ha felül akarják múlni az idei zárást.

Miután megvártuk, hogy a tömeg elinduljon más helyszínekre (s felfedeztük a Nagyszínpad előtti igen látványos szeméthalmot), a Blues-Ír Színpad felé vettük az irányt, ahol a kiírás szerint számos zenész gyűlt össze némi közös jammelésre az idén elhunyt Oláh Andor, a blues színpad programjainak főszervezőjének emlékére. Azonban még háromnegyed órával a kiírt időpont után sem történt semmi, így inkább az …And Friends szigetzáró bulija felé vettük az irányt, ahol a Sziget alapítója és korábbi főszervezője, a lassan legendaszámba menő Müller Péter Sziámi énekelt olyan százas nagyságrendű „tömeg” előtt, ami viszont elég csalódásszámba menő eredmény. Mi sem maradtunk túl sokáig, inkább elbúcsúztunk a Sziget utolsó koncertjétől is – úgy tűnik, hogy az utolsó nap nem a „nagy finálé”, hanem a „laza lezárás” jegyében telt. Calvin Harris mindent elsöprő buliján kívül valahogy mindenki más már a zárásra készült, de ezért senkit sem kárhoztatnék: újfent olyan hét napot élhettünk át, amit nem feledünk könnyen. Hétfőn még azt írtam: „hiszem, hogy sok csoda vár még rám” – ez be is bizonyosodott, az idei Sziget is a csoda, az öröm, a szabadság, a szórakozás szigete volt. Ezek után nem tudom nem tűkön ülve várni a jövő augusztust.