Főkép

Őszintén örülök annak, hogy anno „megkísértettek” a sorozat első részének olvasásával, mert bizony, ha akkor nemet mondok a felkínálásra, most szegényebb lennék egy igazán élvezetes történettel. Persze a korábbi kötetek által nyújtott különleges élmény után nem is csoda, ha izgatottan vártam a befejező rész megjelenését, hiszen rengeteg kérdés várt válaszra, illetve titok kiáltott megfejtés után – nagyon reménykedtem egy méltó befejezésben, és boldog elégedettséggel vettem tudomásul, hogy a kívánságom meghallgatásra talált.

 

Amelia jelentős változásokon esett át, az élete minden tekintetben felbolydult, megszegte a szabályokat, és még ha akarna, akkor sem tudna visszatérni korábbi zárt és védett világába. Asher Falls-ban tett látogatása során tisztába került ugyan a múltjával, de jelene eléggé zavaros ahhoz, hogy a jövője ködbe burkolózzon. Pedig szüksége lenne a tisztánlátására és a józan eszére, mert a hatások egyre csak erősödnek körülötte: Devlinre egy másik nő karjaiban akad rá; a férfi kislánya, Shani is egyre erőszakosabb módon igyekszik rávenni őt az együttműködésre; ráadásul újra felbukkan Robert Fremont szelleme, aki a gyilkosának felkutatásában kéri a lány segítségét. S mintha a holtak zaklatása nem jelentene elég fenyegetést, az élők között is felbukkan egy személy, aki szemet vet Amelia képességeire, és mindenféle piszkos trükkökkel próbálja rávenni őt a kooperációra…

 

 

„A mágia lehet világos és sötét. Attól függ, kiben bízik. Figyelje a jeleket kislány. Emlékezzen az időre!”

 

Ahogy az előzményeknek, úgy ennek a regénynek is igényes a kiadása, gyönyörű a nyelvezete, nagyon erős és mindent átható a hangulata – ezek együttes hatása az, amely olyan komoly befolyással van az olvasó érzéseire és érzékeire, hogy már az első oldalakon is képes rabul ejteni és a kötet végéig fogva is tartani a figyelmét. Csak pár bekezdést haladtam előre, mindössze néhány oldalt lapoztam a könyvben, de úgy éreztem, mintha el sem hagytam volna Charleston városát, vagy ha mégis, akkor biztos voltam benne, hogy most hazaértem, és az otthonosság érzésével a szívemben tekintettem körbe – szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy mennyire jó volt újra elmerülni Amelia nem mindennapi kihívásokkal teli életében.

 

A műfajok keveredése miatt ismét egyszerre lehetett részem a kísértetek jelenléte által kiváltott borzongásban, a nyomozás izgalmában, a múlt titkainak felfejtésében, mindezek mellett lelkem romantikus része Amelia és Devlin kapcsolatáért izgulhatott, az afrikai eredetű varázslatok pedig a misztikum után áhítozó érzékeimre hatottak eredményesen. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a korábban kapott élmény kiteljesedjen, sőt, megkoronázásra kerüljön.

 

„A csillagok végre felsorakoztak. Minden játékos elfoglalta a helyét.”

 

Lényegesen lassabban indul be ez a történetrész, mint az előzményei, sokkal kevesebb tényleges cselekményt, ugyanakkor több misztikumot, elmélkedést, tépelődést tartalmaznak az oldalak, de az összhatás így is fantasztikus: pontosan az, amire számítottam. Az akciójelenetek helyett a titokzatosság és a borzongás kerül előtérbe, egyes események rémálmokba, illetve furcsa látomásokba futnak ki, vagy éppen újabb, félreértésre okot adó szituációkat idéznek elő. Amelia nehéz helyzetben van, hiszen a szellemek jelenléte és a velük való kommunikáció miatt életereje egyre fogy, de még így is egyszerre több dolognak kell a végére járnia. Kutakodását nehezíti, hogy mindenkitől csak részinformációkat kap, és ha valami végre ki is derül, akkor az csak még több titkot, magyarázatra, megfejtésre váró rejtélyt húz elő magával a múltból. A helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnik, de Ameliának nincs más lehetősége, mint tovább haladni a megoldás felé – mert már nem csak az ő élete a tét.

 

„Sose alkudozz a halállal. Nekünk már nincs mit vesztenünk.”

 

Élvezettel olvastam, ahogy az apró mozaikok végre a helyükre kerülnek, ahogy a jelenkori és a múltbeli eseményekből, a természetfeletti hatásokból, valamint az érzelmekből álló hatalmas gubanc lassan feloldódik, a szálak kisimulnak, és végül mindenre választ kapok. Az már csak hab volt az élvezetek tortáján, hogy rájöttem, a főszereplővel együtt engem is jól megvezetett a szerző, mert bizony csak kiderült, hogy sok minden nem az, aminek látszik, illetve az egyébként oly természetesnek és helyénvalónak tűnő magyarázat mégsem állja meg a helyét. Koppant is az állam, nem is egyszer.

 

Egy szó, mint száz, ez egy kifejezetten jól sikerült regény, amely méltó befejezése a Sírkertek királynője trilógiának, és abban a boldog tudatban zártam be a könyvet, hogy a történet így kerek, mindenki elnyerte méltó jutalmát – vagy éppen büntetését. Vagy mégsem? Van még pár dolog, amelyről szívesen olvasnék a továbbiakban, és amelyet továbbra is – talán szándékosan? – homályban hagyott a szerző. Az egyik ilyen téma a titkos társaság, amelynek Devlin is a tagja. Úgy néz ki, hogy ezek az óhajaim is meghallgatásra találtak, mert időközben felmerült a sorozat folytatásának lehetősége, amelyről egyelőre még nem tudni túl sok mindent, de azt igen, hogy a negyedik kötet The Visitor címen készülőben van. Remélem, hogy idővel a magyar megjelenésére is számíthatunk majd.