Főkép

A pénteki nap délelőttjén mindenki nagy megelégedésére kisütött a nap, ami többek között azt is jelentette, hogy a Sziget területét ellepő mocsaras részek tudtak kicsit száradni, így a koncertek alatt már legalább nem bokáig sárban ugráltunk, hanem szilárd talajt is érezhettünk a lábunk alatt. Ezt mondjuk nem mondhatja el magáról az osztrák Strange Fruit nevű utcaszínházas csapat, akik hatalmas rudak tetején pörögve, lengedezve kápráztatják el a közönséget. A napok folyamán mindkét produkciójukból sikerült látni egy kis részletet: a The Three Belles-ben három, hatalmas abroncsszoknyás hölgy adja elő mutatványait, míg a Swoonban már férfiak is csatlakoznak hozzájuk. Ugyan el nem tudom képzelni, hogy hosszú percekig bámulva is működhet az előadás, de séta közben mindenképpen kellemes nézni őket.

 

A nap első koncertjére a Die Fantastischen Vier nevű német hip-hop formációt néztük ki, ám hiába a három énekes-rapper, hiába ütős a zenei alap, ez a német nyelvű rappelés számomra nem kifejezetten vonzó. Tovább is álltunk a Világfalu Színpadhoz, ahol egy dán együttes, a The Sexican kezdett éppen. Műfajilag nem erőlködnék a meghatározással, hiszen zenéjükben van minden, ami egy szórakoztató és izgalmas világzenei produkcióhoz szükséges: rock and roll, polka, latin dallamok, cigányzene… és így tovább. Ami biztos, hogy a gyorsabb, pörgősebb daloknál kifejezetten jó hangulatot tudtak a színpad köré varázsolni (meg a dombra, ahonnan szép számú érdeklődő követte a koncertet), ám a lassúbb számoknál mintha elvesztették volna a lelkesedést, és ezzel a nézők figyelmét is.

 

Ideje is volt tehát továbblépni, már csak azért is, mert lassan a színpadra lépett Cee Lo Green. És valljuk be: nála menőbb arcot még nem látott a Nagyszínpad. Nem elég, hogy napszemüveggel és köpenyben jelent meg, de emellett társai (két táncoslány, két gitáros, a szintetizátoros és a dobos) mindannyian alulöltözött hölgyek voltak, akiket bátran előreküldött, hogy bájaiknak köszönhetően szórakoztassák a közönséget. A miniszoknyás gitárosok a kamera fölé álltak, a táncoslányok mintha egy sztriptíz klubban érezték volna magukat, Cee Lo Green pedig nagyon élvezte a helyzetet, karizmájával könnyedén uralta a színpadot – és persze a nézők hangulatát. Aztán persze csatlakoztak hozzá még férfiak (sőt, többször háttérbe vonult, hogy kevésbé ismert rappertársait előreengedje), de valahogy mindvégig megmaradt bennem az érzés, hogy ez a zenész pontosan érti, mire van szüksége a stílusos fellépéshez, és nem átall mindent bevetni ennek az elképzelésnek a megvalósításához. A nem különösebben nagy számban megjelenő nézők díjazták is ezt, a legnagyobb öröm persze a sikerszámánál, a „Fuck You”-nál, illetve a Gnarls Barkley formációban híressé vált dalainál, a „Crazy”-nél és a „Smiley Faces”-nél volt.

Ugyan a rap-hiphop-soul énekesen eredetileg nem terveztünk túl sokat maradni, mégis annyira jól szórakoztunk, hogy muszáj volt végighallgatni – így aztán kicsit késve érkeztünk már az Ocho Macho koncertjére. Persze semmi ok a bánatra, hiszen valószínűleg a legnagyobb buli közepén léptünk be a Petőfi Rádió – Volt Fesztivál Színpad fedele alá, vagyis könnyedén tudtunk csatlakozni az ünneplő tömeghez. Mondjuk a magam részéről csak néhány hónapja, a De Puta Madre című albumuk megjelenése után szerettem meg végleg a bandát – most éreztem végre azt, hogy elképzeléseiket jól tudják megvalósítani –, így aztán a korai albumokról inkább csak sejtéseim vannak, mint komolyabb ismereteim, de ez természetesen a legkevésbé sem akadályozott meg abban, hogy együtt örüljek és bulizzak a közönséggel. Sajnos ugyan valószínűleg lemaradtam az előbb említett lemez címadó daláról, ám azért az együttes legnagyobb sikerét, a „Jó nekem”-et még így is nagy lelkesedéssel ordítottam a színpad felé – mondjuk a zárás után, a pakolás közben cd-ről szóló „Love Parizer” különösen viccesen mutatott.

 

Ezek után pihenésképpen a Manic Street Preachers immár harmadik magyarországi koncertére néztünk be – és gyorsan meg is állapítottuk, hogy ez bizony meglehetősen idejétmúltnak, sőt, unalmasnak tűnik 2014-ben. A közönség is hasonló véleményem volt: annyian sem voltak, mint a korábbi napok négyórási, két sávval korábbi fellépőin. Mi is inkább némi kultúrára vágytunk, úgyhogy benéztünk az OperaSziget elnevezésű produkcióra, ami aztán könnyedén lehengerelt minket. A színpadon egy hatalmas polip tekergőzött, a zenekar öltöny helyett színes zoknit és rövidnadrágot viselt, kívülről behallatszott az elektronikus zene dübörgése, ám közel kétszáz ember figyelte az előadást, köztük olyan fesztiválozók, akik valószínűleg még életükben nem hallottak élőben operát, de egyszer csak felhangzott a „Nessun dorma” és hirtelen mind a kétszáz ember szeme megtelt könnyel az elragadtatástól. Vagyis felemelő pillanatokat is átélhet a Sziget Fesztivál közönsége, ha benéz az Operaház szigetes produkciójára: elképesztő öröm csillogott mindenkinek a szemében, miközben hallgatta a Turandot után az Éj Királynőjének híres áriáját, vagy esetleg Az ötödik elem című film lassan kultikus operarészletét, hogy aztán kicsi és nagy, fiatal és öreg, magyar és külföldi együtt tapsoljon a művészeknek. Így kell újra népszerűvé és szerethetővé tenni az operát.

A nap legfontosabb bandája egyértelműen a Korn volt, bár ez nem különösebben látszott meg a látogatók számán: nem tudom, hogy az előző napi eső bizonytalanította el a napijegyeseket, vagy egyszerűen csak a Korn nem elég menő és aktuális ahhoz, hogy tömegek induljanak meg a Szigetre, de este fél tízkor kevesebben voltak, mint más napokon hat óra magasságában. Ettől függetlenül persze a banda örült mindenkinek, és tisztességesen levezényelték a koncertet – legalábbis ami a dalokat illeti. Volt itt Pink Floyd-feldolgozás, felcsendült a legtöbb régi neves Korn-szám (váratlan módon a tavalyi The Paradigm Shift-ről nem sokat énekeltek/hörögtek), előkerült a skótduda, volt dobszóló és Jonathan Davis frontember különleges kialakítású mikrofonja is érdekesnek bizonyult, ám ami mindenképpen lehúzta az élményt, az a dalok közti váratlanul hosszúra nyúló holtidő. D. barátommal viccelődtünk, hogy két szám között mindig cigiszünetre vonulnak a tagok, de egyszerűen nem tudtuk mire vélni ezeket az egy-két perces üresjáratokat, amikor nemhogy átvezető szöveg nem volt, de általában a tagokat sem lehetett látni. Ez erősen visszavett a koncert amúgy ütős és zúzós tempójából, pedig ha ezek helyett inkább három-négy számmal többet játszanak el, simán a Sziget egyik legjobb fellépéseként is emlegethetnénk.

 

Miután úgy tűnt, hogy ezen a napon is megtelt az A38 sátra a Kelis, illetve a Klaxons koncertjére, ezért ezúttal meg sem próbálkoztunk a sátorral, inkább megálltunk kicsit a nagy utcaszínháznál a Dragonüs előadásra, amiről A. kolléga valamelyik nap már olyan jót áradozott. Az éppen csöpögni kezdő esőre bemenekültünk a legközelebbi fedett helyre, ahol történetesen az Alvin és a mókusok kezdett – unplugged (vagy talán helyesebb úgy, hogy akusztikus) formációban. Nem tagadom, hogy ha nincs az eső, valószínűleg kimarad ez a koncert (inkább a Klaxons-ból próbáltunk volna meghallgatni valamennyit), de egészen biztosan sokat vesztettünk volna: Alvinék elég ritkán lépnek fel így, ráadásul ezúttal a lírai énjüket vették elő, ami kétségtelenül nagyon jól hangzott élőben. Költői, hangulatos dalaik inkább egy személyes hangvételű színházi estre emlékeztettek, de jól is állt ez a punkbandának: igazán nagyszerű élmény volt részt venni rajta. A koncert végeztével éppen abbahagyta az eső, így az időközben újrakeletkező mocsaras foltokon túllendülve hazaindultunk, fülünkben az operai jótanáccsal: „always look on the bright side of life”. Nem is kell ennél több.