Főkép

Keddről szerdára virradóan immár beérett a napok óta levegőben lógó eső, és rázúdult Budapestre, no meg persze a Szigetre – szerintem nagyjából öt percig, ugyanis a délutáni órákban hiába lehetett még látni itt-ott vizes foltokat, igazából ugyanolyan meleg volt, mint korábban; viszont mostantól mindig figyelni kell a lábunk elé, mert az Óbudai-szigeten azért még elmerülhetünk bokáig egy-egy mocsaras területen. Ez persze senkit sem tántorított vissza attól, hogy elinduljon a Sziget immár első „normális” napjára – volt is olyan sor a K-hídon az ötnapos bérlettel rendelkezők miatt, hogy öröm volt végigállni.

 

A szerdai napot a különböző falaknál terveztem kezdeni, ugyanis idén 25 éve, hogy leomlott a berlini fal, s természetesen a Sziget is készült ezzel-azzal a jeles évfordulóra. Például rá lehetett festeni az A38 sátra mellett kihúzott hangszigetelő lemezekre vagy éppen a Kelet-Európai Vurstli oldalánál lévő, szintén a berlinit imitáló falra – akadtak is már lelkes szigetlakók, akiknek ez tökéletes lehetőségnek tűnt, hogy megcsillogtassák művészi vénájukat. A másik fal, amit mindenképpen meg akartam látogatni, az a Before I Die…, ami aztán tényleg kimeríti a közösségi falfelület fogalmát – erre ugyanis felírhatja mindenki, hogy mit szeretne megtenni, mielőtt meghal. Tavallyal ellentétben idén nem láthattam izgalmas válaszokat, ugyanis a Sziget a szerdai napon egy nagyon szép gesztus keretében a nemrégiben elhunyt Robin Williams-re emlékezett a falnál.

 

Viszont közben úgy elszaladt az idő, hogy ideje volt elindulni a Nagyszínpadhoz (útközben azért hallgattunk néhány taktust az Európa Színpadnál Kid Simius elektronikus zenéjéből és a História blues színpados fellépéséből – utóbbi különösen csábított a maradásra), ott ugyanis kezdett Jake Bugg, aki nemcsak lenyűgözött, de teljességgel magával is ragadott. Nálam persze nem volt nehéz dolga: egyébként is nagyon rajongással viszonyulok a jó folk rockhoz, ez a mindössze húsz éves brit srác (aki élőben tényleg nagyon fiatalnak tűnik) pedig különösen nekem tetszően játszott. A nyomokban Bob Dylant, Johnny Cash-t, Jimi Hendrix-et tartalmazó dalai leginkább a blues felé hajlanak, de gyakorta kitekint a country vagy a rock and roll műfajai felé is, ráadásul Jake karakteres hangja és hangulatos gitártémái tökéletes keretet adnak mindehhez. Megérdemelten díjazta is az akkor már szép számmal gyülekező tömeg, szívesen hallgattam volna még tovább (már csak azért is, mert ritkán lehet akusztikus gitárt látni a Nagyszínpadon).

Miután D. barátommal játszottunk kicsit a Múzeumi Negyedben, indultunk is a hét legjobban várt koncertjére, az Imagine Dragons-re. Tavaly az első lemezükkel annyira megnyertek maguknak, hogy ha mondani kellett volna olyan együttest, akiket szívesen látnék Magyarországon, biztosan benne lettek volna az első háromban – így hát nem is volt kérdés, hogy a szigetes fellépés számomra hatalmas élmény lesz. Nem is történt ez másképp: Dan Reynolds hangja az első pillanattól fogva elvarázsolt minket, hogy aztán a következő bő óra alatt szédítő magasságokba repítsen. Azt ugyan nem értettem, hogy miként került elő a koncert közepén a blur legendás dala, a „Song 2”, de legalább most már nem bánom, hogy kihagytam a tavalyi koncertjüket, hiszen így is igen jól szólt (és milyen jól felpörgették vele a közönséget!). Reynolds már csak az ilyen pillanatokban is láthatóan élvezte a koncertet és a miattuk összegyűlt tömeg jelenlétét: bejárta az egész színpadot, bemerészkedett a nézők mellé énekelni, ráadásul (elsőként az idei fellépők közül) a koncert során rendesen kihasználta a Nagyszínpad eleji kifutót.

 

Egyébként kicsit fáradtnak tűntek a tagok (nem lehetetlen, hogy a rekkenő hőség miatt), pedig még csak most kezdik európai turnéjuk augusztusi szekcióját – mindenesetre kicsit furcsálltam, hogy a dalok közti átvezető idő milyen hosszúra nyúlt. De azért ezt az időszakot is próbálták kitölteni a közös dobolással, ami egyébként meghatározó volt a színpadon: a kicsitől a nagyon nagyig közel tucatnyi különböző dobot használtak, ráadásul a tagok közül mindenki igénybe vette legalább néhány ritmus erejéig valamelyik ütős hangszert (ha már hangszer: Wayne Sermon aranyozott gitárja és mikrofonja elég mókásan mutatott a többiek között). Aztán persze miután egymás után sorjáztak a jobbnál jobb dalok, nem lehetett másként tenni, mint élvezni a zenét, énekelni, örülni, tombolni az akkor már igen tekintélyes számú tömeg részeként, hogy aztán a mindent elsöprő finálé (a „Demons” felvezetése után természetesen a „Radioactive”-vel zártak a Las Vegas-i zenészek) végén azt mondhassam: életem egyik legjobb koncertjén voltam.

 

A zárás után elkezdtek zászlókat osztogatni a Nagyszínpad körül, amit aztán egyszerre meg is lengettek az emberek negyed nyolc magasságában – közben a Világfalu Színpadhoz szerettem volna eljutni, hamarosan kezdődött ugyanis a Rupa & The April Fishes nevű amerikai együttes világzenei koncertje, amit a műfajban jártas kollégáim szerint kár lett volna kihagyni, hiszen annyira jó Rupa Marya különleges hangulatú zenéje. Aztán persze, ahogy az lenni szokott, mégsem sikerült eljutni, hiszen a Placebo első akkordjai a Nagyszínpadnál marasztaltak. A londoni bandától legfeljebb néhány számot ismerek, de azok nem voltak rám akkora hatással, hogy mindenképpen kötelező programmá tegyem a sokadik szigetes fellépésüket, ellenben élőben annyira meggyőzően szóltak, hogy muszáj volt maradni. Keményebb, de mégis alternatívos hangzású rockzenéjükre panasz nem lehetett, ezek után lehet, hogy mégis érdemes lenne közelebbről is megismerkedni a munkásságukkal.

A nap legnagyobb durranásának Skrillex fellépése ígérkezett, s ebben sem kellett csalódom: újabb, körülbelül ötvenezres tömeget köszönthettük a Nagyszínpad előtt (és akkor ezek után mondja nekem valaki, hogy érthetetlen, miért kerül főműsoridőbe elektronikus zene), akik aztán végig is tombolták ezt a másfél órás agresszív, dübörgő, őrült gépzenét (ami mondjuk engem egy fokkal jobban lekötött, mint az előző nap deadmau5, de azért ez még mindig nem az a zene, amit szívesen hallgatnék két-három számnál tovább). A fiatal kaliforniai srác ennek megfelelően jó showmannek bizonyult: mászkált a keverőpulton, a záró „Cinema” alatt megvoltak a kötelező koncertelemek (közönségénekeltetés, öngyújtó-a-magasban, guggolás-majd-eszméletlen-ugrálás), az aktuálisan népszerű száma, a „Bangarang” közben pedig gyakorlatilag elszabadította a poklot a réten. Hogy ezek mellett még volt nagy adagokban használt füst és egyébként igen tetszetős színű lángoszlop is, az már csak hab a tortán.

 

Mivel kellemes meglepetésként ért, hogy nem szakadtak be a dobhártyáim Skrillex hallójárat-kínzó tevékenysége után, az A38 sátrában fellépő Clean Bandit volt a nap utolsó állomása (amivel sikerült öt teljesen végighallgatott koncertet abszolválni, amire eddigi szigetes tevékenységem során nemigen volt példa). Nem mintha ismertem volna a „Rather Be” című számukon kívül másikat, de azt hiszem, ezzel elég sokan így voltak – ettől függetlenül újfent megtelt a sátor. Az eredetihez képest kiegészült felállásban színpadra lépő brit csapat engem valamiért állandóan a Boney M-re emlékeztetett, de ettől az asszociációtól eltekintve is olyannak érződött a zenéjük, mintha az amerikai pop-r&b hangzásba beoltottak volna némi eurodance-t. Lágy, könnyed, inkább a finom hangulatban működő koncertjük kellemes élmény volt, ráadásul tökéletes levezetőnek bizonyult Skrillex elektronikus őrülete után. A zeneileg szinte hibátlan szerdai nap után kíváncsi vagyok, lehet-e még fokozni az élményt…