Főkép

Pénteken újabb verőfényes napra virradtunk a 21. Sziget Fesztivál hatása alatt, s egy újabb izgalmas és eseményekben gazdag napnak néztünk elébe. Én rögtön a Nagyszínpad környékén kerestem hűvösebb területeket, hogy meghallgassam a Mystery Jets első magyarországi koncertjét. A brit indie rock banda tökéletes kezdésnek bizonyult, könnyed, nem túl kemény dalaik kellemesen ráhangoltak a folytatásra, ráadásul a frontember még magyar mondatokkal is próbálkozott, ami mindenképpen plusz pontot érdemel. Valószínűleg sohasem lesznek a kedvenceim a kicsit túl szirupos, pop-rock slágerek, de pihentető kikapcsolódásként elképzelni sem tudnék jobb programot. A nem túl nagy közönség is hasonló véleményen lehetett, mert bár a tombolás már csak a melegre való tekintettel sem volt lehetséges, azért úgy láttam, a vidám hangulat elég hamar kialakult.

 

A szigetországi srácok után valami zúzósabbat keresve indultam tovább az A38 felé, ott ugyanis a Skip&Die már javában dübörgött. A holland formáció kihívó és extrém zenéje mintha csak szétroncsolta volna az összes létező konvenciót, hogy aztán valami meglepően sokszínű (az indiai hatás ugyanúgy érezhető volt, mint mondjuk az elektronikus hangzásvilág) szülessen belőle, miközben a karizmatikus énekesnő rendesen tomboltatta a nézőket. A jellegzetes „guggoljunk le és egyszerre kezdjünk tombolni” műsorszámra a biztonságiak nem kis rémületére ő is csatlakozott a közönséghez, ami csak még tovább fokozta a kedélyeket. A koncert után újra belefutottam kedvenc utcazenészeimbe, a Half Human Theatre-be, akik a humorosan tálalt rock’n’rollal mindenkit levettek a lábukról – de hát valljuk be, azért nem mindennap halljuk a The Archies „Sugar, sugar” számát ilyen feldolgozásban.

 

Viszont utánuk igyekeztem is vissza az A38 sátorba, hogy le ne maradjak a Dry The Riverről. Így utólag visszagondolva kár volt sietni (lehet, hogy inkább a kereshetetlen nevű !!!-t kellett volna választani?), de nem tudok ellenállni, amikor egy együttest a Mumford & Sons-hoz hasonlítanak. A Dry The River igen érzelmes folk rockot játszik, ami tényleg mindent felülmúlóan lassú és romantikus, ez pedig közel sem nyert meg annyira, mint szerettem volna. Amikor kicsit jobban a gitárhúrok közé csaptak, az én lelkesedésem is növekedett, de egyébként nehézkesen tudtam csak elfogadni ezt a döbbenetes lassúságot. A közönség is látványosan nem tudott mit kezdeni a leginkább szótlan-csendes egyetemistáknak kinéző srácok zenéjével, pedig egy kis erővel és energiával már jobban ki tudnák aknázni a bennük rejlő lehetőségeket.

 

Úgyhogy én inkább továbbálltam még a finálé előtt, s miközben a Nagyszínpadnál hatalmas strandlabdákat engedtek szabadon, elkezdődött a pénteki napra kinézett látványprogramom: a cirkusz. A Sziget ugyanis az elmúlt évek után külön helyszínt biztosított a cirkuszi produkcióknak, ahol naponta izgalmas előadások várják az érdeklődőket. Én a Le Cirque du Platzak programjára értem oda, akik Hollandiából érkeztek mutatványosaikkal, artistáikkal, zsonglőrjeikkel és zenészeikkel. Ugyan egy kicsit keveselltem a humort, a látvánnyal viszont maradéktalanul elégedett lehettem: a kötéltáncos lányoktól a hideg futkosott a nézők hátán, a zsonglőrök még fáklyát is elővettek, úgyhogy nincs okom panaszkodni. Az előadást viszont nem a Cirque du Sziget sátrában tartották, hanem mellette, a Platzak cirkusz kocsijánál, ami olyan érzést keltett a közönségben, mintha tényleg egy útszéli vándorcirkuszt néznénk.

 

A folytatásban a Little Boots elektro-popjára akartam benézni, de miután az utam a Nagyszínpad mellett vezetett, belehallgattam kicsit a Seeed koncertjébe. Aztán még egy kicsit hallgattam, s hamarosan már a tömegben táncolva találtam magam, amit éppen eszméletlenül jól szórakozok a német zenekaron. Már a megjelenésükkel megnyertek: tucatnyi öltönyös úriember zenél a színpadon, köztük rézfúvósok, dobosok és három énekes – hozzájuk hamarosan csatlakozott még négy dobos is, akiknek a szinkronmozdulatait öröm volt nézni. Az énekesek együtt táncoltak, s erre buzdították a közönséget is, akiket mondjuk egyébként sem kellett különösebben biztatni: a dancehall műfajának már a nevében is benne van a tánc. Reggae alapok, némi ska hatás, sok rappel és hip-hoppal keverve: ez a dancehall, ami olyan egyedülálló légkört teremt, amiben nehéz nem elmerülni. A német nyelv jelenléte persze furcsa, de valahogy még ez sem zavart a lendületes és szórakoztató zene közben. Talán az eddigi legnagyobb meglepetést köszönhetem a németeknek.

 

Sajnos egyszer vége lett ennek a koncertnek is, hogy aztán a fesztivál talán legnagyobb nevű zenekara, a Blur lépjen a színpadra, én meg elgondolkodjak, hogy csakugyan ott szeretnék-e lenni. Egyrészt persze ott a „Song 2”, amit egyedüliként ismerek a bandától, másrészt a többi számuk engem nem hoz igazán lázba, harmadrészt pedig megtelt a Nagyszínpad előtti tér – talán a Quimby óta nem láttam ennyi embert egyszerre, hihetetlen volt. Úgyhogy inkább váltottam a félig telt A38 sátorra, ahol a Peter Bjorn & John kezdett. Nem is bántam meg a döntésemet, mert bár szintén nem ismertem őket, annál inkább élveztem ezt a pop-rock hangzást. Nem zúztak, de nem is volt szükséges: így is fenomenális hangulat lett a végére. Könnyedség és szerethetőség jellemzi a svéd triót, még olyan apró gesztusokban is, hogy például a legismertebb számuk, a „Young Folks” előtt a frontember nem kapta meg időben a gitárját, úgyhogy egy vállvonás kíséretében bemászott a közönség közé, hogy onnan kezdje el a „fütyülős” dalt – talán nem is kell mondanom, hogy mennyire megnyerte ezzel magának a jelenlévőket.

 

A napi magyar zenei adagomat a Punnany Massiftól kaptam meg, akik nemcsak, hogy a nem sokkal éjfél előtti kezdés ellenére teltházas hip-hop bulit nyomtak a Magyar Zenei Színpadnál, de valahogy még mindig meg tudták őrizni a róluk kialakult szimpatikus képet. A Punnany-életműből nem túl hosszú, de legalább esszenciális kivonatot kaptunk, a népdaloktól kezdődően a „Csönded vagyok” feldolgozáson át a nagy Sziget-himnuszig sok minden felcsendült, miközben a meglepően soktagú csapat olyan jó hangulatra ösztökélte a közönséget, amilyenre nem tudom, hogy volt-e már idén példa ennél a színpadnál. A készülődő vihar elől menekülve meglehetősen gyorsan távoztam a szigetről (közben az erős szélnek köszönhetően egy kilónyi homokot is magamra szedtem), pedig még biztosan el tudtam volna magam foglalni (kezdve rögtön az éppen akkor kezdődő Brains koncerttel), de talán majd a következő napok orvosolják ezt a „kimaradást”.