Főkép

Ha valaki jó történelmi regényt szeretne olvasni, előbb-utóbb el kell hogy jusson Benkő László könyveihez. A szerző fáradhatatlan fantáziával, színes mesélőkedvvel és merész téma- és szereplőválasztások sorozatával írja műveit, s lassanként már a teljes magyar előidőt regényformába öntötte a honfoglalástól a kalandozásokig.

 

Legújabb regénye a Viharlovasok című sorozatának harmadik kötete, amely a titokzatos Aranyasszony címet kapta. Mivel ezek a könyvek a magyar történelem alig feldolgozott időszakával, a letelepedés, kalandozás korával foglalkoznak, rengeteg titkot rejthetnek az olvasó számára. Benkő László ezzel újszerű és nehéz feladatot ad magának: ám tökéletesen megfelel az elvárásoknak.

 

Ha ugyanis az ember – mondjuk – Szent Istvánról vagy Hunyadi Mátyásról olvas könyvet, már biztosan vannak elképzelései, alapismeretei a korról és a személyekről, sőt, talán megvan a maga szubjektív képe is a főszereplőkről. Így az új történetet egy viszonyrendszerben fogja szeretni vagy elutasítani, mondván: igen, ez tetszik, épp ezt vártam, vagy: én egyáltalán nem így képzeltem, de tényleg, ilyen is lehetett. Ezzel szemben Benkő vállalja, hogy olyan eseményekről ír, amelyeket modern történelmiregény-író még egyáltalán nem dolgozott fel, sőt, a történettudomány is inkább csak az utóbbi évtizedben fogalmazta meg azokat az alapvető állításokat, amelyre a regény felépülhet. Ez jó dolog egy szerző számára, hiszen nincs izgalmasabb, mint járatlan úton járni. Ám felmerülhet a kérdés: elég izgalmasan sikerül-e történetet teremteni az ismeretlenből? Elég szeretni- vagy gyűlölnivalók, izgalmasan jellemzettek lesznek-e a hősök, akikről még senki sem hallott korábban?

 

Az Aranyasszony esetében azonban a válasz e kérdésekre egy nagybetűs igen. A könyv ugyanis teljesen ismeretlen világokon vezeti át olvasóját: megismerhetjük belőle a magyarság 931 és 942 közötti életét, csatáit, szövetségeseit és ellenfeleit, vezetőinek vitáit, az egész nép sorsválasztásait. És mindezt lebilincselő, fordulatos, izgalmas formában, olyan cselekemény folyamán, amellyel Bizánctól egészen a mór Spanyolföldig kalandozhatunk együtt őseinkkel. A mű főszereplői pedig olyanok, akiket nehéz elfelejteni. Bátor, kalandvágyó, mégis hazaszerető vitézek. Önálló útjukat kereső, okos, harcos asszonyok. Tépelődő, ügyetlen vagy bölcs és megfontolt vezetők. Jók, akikből az irigység és a reménytelenség szörnyeteget csinál. Rosszak, akiknek önfeláldozással még van alkalmuk jóvátenni bűneiket. Az én kedvenc szereplőm talán a címben szereplő Aranyasszony, Lelle volt. Nagyon is el tudom képzelni ezt az erős, okos, igazi egyéniség nőt, aki a férfiak világában szinte egyedüliként próbál segíteni, közvetíteni, szerepet játszani abban, hogy a mogyeri nép ne vesszen el. De ugyanígy megszerettem végül a kalifát is, aki kimondja a bölcs szavakat „Az a nép, amelyik erős, csak félig tekintheti magát győztesnek. De igazán csak az nyerhet, amelyik nincs híján az alkalmazkodásnak. Aki képes átlépni a maga korlátain, kicsinyes elvein, és hajlandó befogadni azt, amit mások egyszer már kitaláltak előtte.” Vajon igaza van-e?

 

A könyv izgalmas útra vezet, s talán a legkülönösebb pontnál marad abba: amikor a magyarok fejedelmei végre a kereszténység felé kívánnak fordulni. Ez azonban annak keleti, bizánci fajtája… Közben azonban két csodálatos szerelmi történet is eléri a maga szomorú és vidám végét. Megéri tehát elolvasni a Viharlovasok következő kötetét is: remélem, nemsokára megjelenik.

 

A könyv a kiadó honaplján, ahol részlet is olvasható belőle