Főkép

Furcsa változásokat idézett elő bennem ez a rovat. Ha valakitől azt hallom, nem szereti a verseket, egyből értetlenkedni kezdek. Ugyanakkor nem is olyan rég, még magam is azt mondtam: ő meg ő a kedvenc költőm, de a többieket nem igazán… Nem ismertem senkit, aki csakúgy, mint a filmekben, kívülről idézte volna a kedvenc verseit, akinek az arcán boldog mosoly játszott volna, ha szóba került ez a téma. És mégis, itt ülök a gépem előtt, könnyed örömmel a szívemben, és hosszasan válogatok a lehetőségek közül, tobzódva, bele-bele fúlva a végtelen lehetőségekbe, és fogadkozom, hogy ez most nem fér bele, de egyszer majd… egyszer majd sorra kerül.

 

Közben pedig igyekszem ismertebb verseket választani, miközben újra és újra azzal szembesülök, alig ismerek néhányat, hát hogyan döntsem el, mi az ismert és mi nem az? Hiszen mind egyedi és fantasztikus a maga módján. Nem könnyű feladat, sőt, egyre nehezebb, mert ahogyan felénk mondani szokták, nem tudom, melyik ujjamat harapjam. Ti tudnátok?

 

Pierre de Ronsard (1524 – 1585), vagy ahogyan a kortársai hívták: a költészet hercege, a francia reneszánsz ünnepelt költője. Nemesi származású volt, és IX. Károly udvari költője is, aki költői csoportot alakított Brigád, majd Pléiade néven, melynek célja a költészet fényének emelése és az antik költészet megőrzése volt. Ennek ellenére a klasszicizmus előfutárává vált, és új műfajokat, új lírai versformákat honosított meg.  

 

Carpe diem! Ne bánd majd vén fejjel mindazt, amit most nem tettél meg. Élvezd úgy az életed, mintha minden napod az utolsó lenne, ne tétovázz, ne várakozz, ne reménykedj a következő lehetőségben! Ragadd meg azt, ami most és itt áll előtted! Kapaszkodj bele két kézzel és élj!

 

Pierre de Ronsard: Szonett, Heléna számára

 

Ha már öreg lesz Ön s este, gyertyája égvén,
Tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
Verseim dúdolgatja s mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én,

 

S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
El-elnyom a buzgóság s főt bóbiskolva hajt,
Nevemre fölneszel s Önre áldást sohajt,
Akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.

 

Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
Mirtuszok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő

 

S majd bánja már szerelmem s lenéző gőgje olvad,
Oh higyjen hát nekem: tán késő lesz már holnap,
Éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

 

Fordította: Tóth Árpád