Santana: Corazón (CD)

Ha napjaink könnyűzenéjében megbízhatóan magas színvonalra vágyunk, és inkább a dallamosabb, old school jazz-rock vonz minket, mint az elektropop, Carlos Santana albumai – és koncertjei – garantáltan jó választásnak tűnnek. A kérdés mindössze annyi, meg tud-e újulni, tud-e elegendő energiát belevinni muzsikájába egy nálunk már nyugdíjas korúnak számító előadó. A címből kiindulva (a „corazón” spanyolul ugyebár „szív”-et jelent) ehhez kétség sem férhet, ám a gitárosok generációinak példaképül szolgáló mexikói-amerikai muzsikus talán még ennél is sokkal többet ad nekünk új, együttesével megjelentetett lemezén. És hogy miért?

 

Taylor Swift többek között azt írja a 21. századi zenészek sikeréről a Wall Street Journalben nemrégiben közreadott írásában, hogy véleménye szerint „egy album értéke ma is azon alapul, és a jövőben is azon fog alapulni, mennyire adta bele szívét-lelkét a művész”, az emberek pedig azokat a nagylemezeket vásárolják meg, amelyek úgy hatnak rájuk, mintha „nyílvesszővel találták volna szíven őket”. (Nem szó, csupán értelem szerint idézek, mégis úgy gondolom, hogy érdemes jelölnöm a kölcsönvett gondolatokat. És talán mondanom sem kell, hogy Swift fenti két gondolatát a szív-metafora miatt választottam.) A változatosság, a „YouTube nemzedék” igényeinek kielégítése végett fontos még szerinte, hogy az előadók vendégművészek közreműködésével színesítsék programjukat a koncerteken, emellett pedig általában véve jól megfigyelhető a műfaji határok elmosódása.

 

Santana esetében a meghívottak magukon a nagylemezeken jelennek meg, és nemcsak énekesként vagy hangszeres zenészként, hanem sok esetben a dalok szerzőiként, amihez itt mindenekelőtt az a sajátos hangulat, felszabadultság, latinos hév adódik, amely a zenekar fellépésein megtapasztalható. A Woodstock óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal a világ élvonalába tartozó sztárgitárosra pedig mindig jellemző volt a jazz, a rock, a hagyományos latin zene és még számtalan más hatás egymásba oltása, és részben ennek köszönhetően maradt a mai napig eleven és invencióját tekintve kifogyhatatlan a zenéje.

 

 

A legmeglepőbb újítás az új albumon – valójában persze nem az, hiszen hasonló felfogásban már hallhattunk Santanától számokat 2011-es budapesti koncertjén is –, amikor Pitbull az elképesztően ritmikus, ámde ősrégi „Oye Como Va”-ra kezd rappelni, a szintetizált basszus keménységét és sivárságát pedig a latinos harmóniák ellenpontozzák. Valószínűleg nem kevésbé döbbenetes, amikor a jelen csapat előadásában, jóllehet Ziggy Marley-val kiegészülve csendül fel Bob Marley egyik emblematikus, annak idején az MTV-n orrvérzésig játszott dala, az „Iron Lion Zion”. Arra pedig, hogy valaha Santana feldolgozásában, spanyolul szólaljon meg a Pink Martini „Una Noche en Nápoles”-e, vagyis eredeti címén az „Una notte a Napoli”, még egészen kis összegben sem mertem volna fogadni, a lemezre rögzített verziót meghallgatva mégis teljesen magától értetődőnek tűnik a választás.

 

Általában a spanyol az uralkodó az albumon, ami kifejezetten az anyag előnyére válik a nyelv végtelen melodikussága és szenvedélyessége miatt, de a vegyes, vagy tisztán angol nyelven megszólaló szerzeményekben is kizárólag örömünket lelhetjük. Itt van például a „Feel It Coming Back”, ez az Alan Parsons Projectre és Manfred Mann’s Earth Bandre emlékeztető sláger, melyben az argentin Diego Torres azt mutatja meg nekünk, hogyan lehet tökéletesen kiegyensúlyozottan, a legkisebb erőlködés nélkül énekelni, hogy aztán amikor egy-egy szótagnál megbicsaklani tűnik az a hang, ezerszeres erővel üssön, szorítsa össze a szívet. Rögtön ez után következik az albumon szereplő másik véglet, az egyes pillanataiban már-már absztraktba hajló jazz-rock darab, a „Yo Soy La Luz”. A kettő között árnyalatok és színek kavalkádjával találkozhatunk, a vendégművészek között pedig olyan nagyságokkal, mint Gloria Estefan, vagy Lila Downs, aki a 2006-os Sziget alkalmával hozzánk is ellátogatott.

 

Ami engem illett, az első hangtól az utolsóig élvezem az albumot, de azt is tudni kell rólam, hogy mióta megismertem, Santata rajongója vagyok. Ám az a változatosság, izgalmas ritmika, hangszerelés és játékosság, az a szív és lélek, ami az albumot jellemzi, azt hiszem, bárkinek ugyanilyen gyönyörködtető lehet. Ha a Guitar Heaven idején felmerült volna bennünk, hogy talán kifogyóban lehet az ihlet, azóta rájöhettünk – és most kezünkben a megcáfolhatatlan bizonyíték is –, hogy ez egyáltalán nem így van, csupán a mester nem akarja ismételni önmagát.

 

Az együttes tagjai:

Carlos Santana – gitár

Tommy Anthony – ritmusgitár

Benny Rietveld – basszusgitár

David K. Mathews – billentyűk

Zac Rae – billentyűk

Raul Rekow – konga

Paoli Mijias – konga

Dennis Cahmbers – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Saideira (feat. Samuel Rosa)

2. La Flaca (feat. Juanes)

3. Mal Bicho (feat. Los Fabulosos Cadillacs)

4. Oye 2014 (feat. Pitbull)

5. Iron Lion Zion (feat. Ziggy Marley & ChocQuib Town)

6. Una Noche en Nápoles (feat. Lila Downs, Niña Pastori & Soledad)

7. Besos de Lejos (feat. Gloria Estefan)

8. Margarita (feat. Romeo Santos)

9. Indy (feat. Miguel)

10. Feel t Coming Back (feat. Diego Torres)

11. Yo Soy La Luz (feat. (feat. Wayne Shorter & Cindy Blackman)

12. I See Your Face

 

Diszkográfia:

Santana (1969)

Abraxas (1970)

Santana III (1971)

Caravanserai (1972)

Love Devotion Surrender (1973)

Welcome (1973)

Illuminations (1974)

Borboletta (1974)

Amigos (1976)

Festival (1977)

Moonflower (1977)

Inner Secrets (1978)

Oneness – Silver Dreams Golden Reality (1979)

Marathon (1979)

The Swing Of Delight (1980)

Zebop! (1981)

Shango (1982)

Havana Moon (1983)

Beyond Appearances (1985)

Freedom (1987)

Blues For Salvador (1987)

Spirits Dancing In The Flesh (1990)

Milagro (1992)

Santana Brothers (1994)

Supernatural (1999)

Shaman (2002)

All That I Am (2005)

Guitar Heaven (2010)

Shape Shifter (2012)

Corazón (2014)