Főkép

Miután a Sziget nyitónapján a Budapest Klezmer Band Benczúr-kerti előadásáért beáldoztam Boban Markovićot és Robert Plantet (a valószínűleg az egész világon legautentikusabb klezmert játszó budapestiekben nem is kellett csalódnom, de Robert Plant azért ugye mégiscsak Robert Plant), családi megfontolásokból kérdésessé vált, hogy az amerikai David Krakauer Klezmer Madnessét, vagy inkább a pszichedelikus metál félisteneit, a Ministryt nézzük-e meg. Végül feles - vagy inkább felemás - megoldásként előbb az előbbibe, aztán az utóbbiba néztünk bele.

Habár Krakauer bandája jól képzett zenészekből áll, és nyilvánvalóan a mai amerikai kölykök számára is elérhetővé akarja tenni a tradicionális jiddis muzsikát, műsorukat össze sem lehetett hasonlítani Jávori Fegyáékéval. Amikor pedig a skreccselő srác még reppelni is kezdett, az aztán kiverte bennem az összes biztosítékot.

 

A Ministry ellenben iszonyatosan döngetett, legfeljebb az okozott némi problémát, hogy a túl korai időpont miatt nem érvényesültek igazán a fény- és videóeffektek. No de nem kerülhet mindenki fő-műsoridőben a Nagyszínpadra, bármennyire megérdemelné is.

 

A Ministry elektrosokk-rockja után visszaballagtunk a világzenészekhez, ahol a Fridából ismerős Lila Downs került épp sorra. A fél-indián mexikói lány (hölgy!, végtére is csak három évvel fiatalabb nálam) láthatóan elbűvölte a közönséget a kocsmadaltól a dzsesszig és az amerikai balladáig terjedő repertoárjával. Előadásuk furcsamód sokkalta jobban emlékeztetett az előző napi klezmer-ünnepre, mint a produkciót közvetlenül megelőző „klezmer őrület”.

Az, hogy Lila hangja gyönyörű, és élőben bármire képes vele, szinte meg sem lepett, hiszen valahol mégiscsak ez adja zenéjük lényegét - ha kell mély tenorhangon búg, ha kell szellemszerű szoprán falzettó-hangon… suttog talán? Lehelve énekel?

Sok hírességgel ellentétben neki valóban hatalmas a hangterjedelme, talán három-három és fél oktávot is átfog, és ennél többre ember nem lehet képes (még Jimmy vagy Mariah Carey sem).

De hallhattunk még e mellett könnyűzenei színpadokon csak nagy ritkán megszólaló hárfát, virtuóz hegedűt, és még virtuózabb gitárokat, és egy olyan basszusgitárost, aki valóban eggyé forrt hangszerével, és Lilához hasonlóan azt hozott ki belőle, amit csak akart. Először jártak itt, de remélem, nem utoljára, hiszen velem együtt sokan beleszerettek ebbe a rendkívüli zenébe, és talán e szerelem nem maradt teljesen viszonzatlanul.

Aztán következett az est fénypontja, az az előadó, akiért kizárólagosan is kizarándokoltam volna a Szigetre (bár mostantól fogva Lila Downsért is megtenném ezt). Otthon üldögélve nem sűrűn hallgatok szerb (vagy inkább bosnyák?) lakodalmas zenét, a fesztiválon mégis kihagyhatatlannak ítéltem a szarajevói születésű Goran Bregović és az ő „Orkestar za svadbe i sahrane”-je, vagyis „lakodalmas és gyászzenekara” előadását. És még jó pár ezren voltak ezzel így.

Nem is tudom, valóban meglepődtem-e rajta, de a produkció egyértelműen kinőtte a Pannon Világzenei Nagyszínpadot, és a tényleges Nagyszínpadra kívánkozott.

Igaz viszont, hogy nem minden előzmény nélkül lett ennyire sikeres Bregović dobbal, gitárral, és - ha jól értettem, de hangzásra mindenképp - bolgár énekesnőkkel kiegészült rezesbandája, hiszen Rúzsa Magdi legemlékezetesebb Megasztáros sikere éppen egy Bregović-szerzeményhez, a Cigányok idejé-ben elhangzó „Ederlezi”-hez fűzhető. (Igaz megeshet, hogy az úttörés inkább kölcsönösnek mondható, és mindkettejük népszerűsége egymást segítve tört egyre magasabbra idehaza).

Nekem egy másik film, az Arizonai álmodozók soundtrackje ragadta meg annak idején igazán a képzeletemet, és legnagyobb örömömre el is hangzott a Kusturica filmjében (az idei Szigeten ugyancsak fellépő) Iggy Poppal közösen előadott szerzemény, az „In The Deathcar.”

Az egyre globalizálódottabbá váló huszonegyedik század-előn a Sziget szinte egyet jelent a kultúrák keveredésével. E multikulturalitás felemelő, ám éppily abszurd megnyilvánulása volt, amikor a magyarokból, szerbekből, franciákból és ki tudja még miféle nációkból összeverbuválódott közönség a ráadásban együtt ordította, hogy: „Támadás!”, aztán együtt rázta magát a „Kalašnjikov” a zeneszerző szerint alapvetően ironikus refrénjére.

Posztmodern kódaként ide kell még biggyesztenem, hogy ugyan Boban Marković sokkalta populárisabb, Bregović összehasonlíthatatlanul intellektuálisabb lakodalmas zenét játszik. És hiába igaz a megállapítás, az „intellektuális lakodalmas”-nál elvetéltebb, mosolyra fakasztóbb szókapcsolatot kigondolni is nehéz, leírni meg főleg nem lenne alkalmam más helyzetekben. Ha másért nem tenném - de miért ne tenném? -, ezért mindenképp érdemes eljárnom a Szigetre.