Daphne du Maurier: Madarak

Daphne du Maurier a huszadik század azon híres írói közül való, akik világszerte nagy ismertségre tettek szert, milliószámra fogytak a könyveik, de a megítélésük felemás: egyes angolok szerint csak egy jó képességű ponyvaregény-szerző, mások szerint viszont zseni. Bevallom, én eddig még nem olvastam tőle semmit (bár A Manderley-ház asszonya régóta a várólistámon van), a nevét is elsősorban különféle filmekkel kapcsolatban ismertem: hozzá fűződik a már említett A Manderley-ház asszonya (rendezte Alfred Hitchcock), A francia kalóz szeretője (rendezte Ferdinand Fairfax), illetve a jelen novellagyűjtemény legismertebb, címadó írásából forgatott Madarak.

A „Madarak” eredetileg 1952-ben jelent meg, és szintén Hitchcock készített belőle filmet majd egy évtizeddel később, azonban a két alkotásnak így utólag nem sok köze van egymáshoz. Du Maurier novellája nem sokkal a II. világháború lezárulása után játszódik Anglia egyik isten háta mögötti félszigetén – itt él a hadirokkant Nat Hocken családjával, aki elsősorban mezőgazdasági munkákból tartja el magukat. Viszont az időjárás hirtelen télire fordul, ami láthatólag megzavarja az itt élő madárpopulációt… Az írónő szép lassan adagolja a szörnyűségeket, fokozatosan növeli a feszültséget: eleinte azt is hihetnénk a szereplőkkel együtt, hogy a támadások csak a véletlen művei, ám a helyzet egyre rosszabbra fordul, a furcsa események országszerte áldozatokat követelnek, a kormány és a hadsereg pedig épp olyan tehetetlenek, mint maguk az állampolgárok. A helyzet egyre kilátástalanabb és kilátástalanabb… Persze ez a novella már korántsem üt akkorát, mint jó ötven évvel ezelőtt, de így is érdekes olvasmány.

A „Monte Verita" című írásban egy titokzatos hegy csalogatja magához a gyanútlan turistákat, így a történet szereplőit, Annat és Victort is – sokáig nem derül ki, hogy mi lehet a varázslatos hely rejtélye, de a végén a csattanó nagyon ütősre sikerült. Az almafa főszereplője elveszíti feleségét, amit nem is bán annyira, hiszen évek óta semmit sem érzett iránta, és csendben, tétlenül tűrte, hogy az a halálba dolgozza magát. Aztán egy nap észreveszi, hogy a kertben álló csúnya, nyeszlett, beteg almafa egyre jobban kezd el hasonlítani az asszonyra, ami meglehetősen összezavarja a férfit… Egyébként ez volt eredetileg a kötet címadó darabja, és csak a Hitchcock-film óriási sikere miatt változott végül „Madarak”-ra. Véleményem szerint ez a kötet legjobban sikerült írása, végig fent tudott tartani egyfajta borzongást – épp olyat, mint amit egy rémtörténettől vár az ember.

„A kis fényképész” egy szerelmi történet egy férjezett márkiné és egy sánta fotós között, ami szintén nem várt fordulatokat tartalmaz. A „Csókolj meg még egyszer idegen” egy teljesen hétköznapi történet, szintén szerelemről és megcsalásról, bár itt nem munkálkodik semmiféle gonosz vagy felsőbb hatalom. Egy egykori katona különös kalandba keveredik egy moziban dolgozó fiatal lánnyal. A záródarab, az „Öreg” pedig egy rövid, de annál szívbemarkolóbb történet, amiben egy rejtett életet élő, titokzatos család sorsát ismerhetjük meg – és egy érthetetlennek tűnő bűncselekményt. Itt újra feltűnik a misztikum, a befejezés pedig ugyancsak váratlan, különös és szép.

A novelláskötet természetesen egyenetlen színvonalú, vannak benne jobban és kevésbé jól sikerült írások is, de azt kell mondanom, hogy du Maurier nagyon érti a dolgát, atmoszférateremtő ereje egészen rendkívüli, a feszültséget gondosan adagolja, és nagyon jól játszik rá az emberek félelmeire, így nála a Gonosz nem valami elvont, hihetetlen, természetfeletti valami, hanem nagyon is hétköznapi, kézzelfogható dolog: például egy csapat madár az égen. Így az elején felvetett kérdésben, ha állást kellene foglalnom, azt mondanám, hogy az írónő, ha nem is tartozik a legnagyobbak közé, azért jóval több, mint egy egyszerű lektűrszerző: jó volt őt olvasni.