Főkép

Be kell vallanom, hogy ha választhattam volna előadást a Szegedi Szabadtérin, az nem a Háry János lett volna (valószínűleg inkább az Elfújta a szél); pedig mindenki, akinek meséltem, irigykedett a szerencsémre. Be kell vallanom azt is, nem voltam olyan bánatos, hogy délután lecsapott az özönvíz Szegedre, mert nem éreztem magamban a lelkesedést – ráadásul ezt csak tetézte a jegyátvétel döcögőssége, és az, hogy a körülmények miatt végül csak az előadás kezdési időpontjában, este kilenckor kezdték beengedni a nézőket. De azt is el kell ismernem, szegényebb lennék egy nagyszerű élménnyel, ha engedek a csábításnak, és inkább otthon maradok.

 

Már a színpadkép megfogott, hiszen a metróállomás egy roppant ötletes kivitelezést sejtetett, amit ugyan az előadás nem váltott teljesen valóra… – de ne rohanjunk ennyire előre. Szóval láthattunk egy lerobbant régi metrót, ami inkább a felújítás előtti 2-es vonalát, semmint a vadonatúj négyest idézte, megjelölve a darab állomásait, kezdve a határtól, Bécsen és Franciaországon keresztül a boldog végállomásig. A nyitány alatt a táncosok koreográfiája mögött felsejlett a mindennapok rohanása, de a takarítók már a mesék világába vezettek, hiszen ők az öreg Jancsi bácsit és történeteit várták. Király Levente ismerős alakja és hangja megmutatta a darabban rejlő potenciált, hiszen a Háry János nem kevésbé szól a történetmesélés hagyományáról, mint a magyar kultúráról.

 

Ez utóbbit különösen jól sejtette a látványvilág: ahogy felbukkantak a huszárok a burkus határon, ott gyermekkorom dalai és történetei idéződtek meg, különösen egyik kedvencem, a Magyar huszárok Barcy Zoltántól és Somogyi Győzőtől. Még az is lehet, hogy a jelmeztervező is sokat forgatta, hiszen a piros egyenruha minden külső jegyet magában foglalt, mégis kicsit más volt: kicsit mai, különösen a zöld szívmintával a mellkason és a hatalmas bajusszal a fiúk szája felett. A díszlet pedig a magyar kártya világán alapult, és még az évszakok jelölésére is használták – meg is lepődtem az óriási makk ászon. Mindez lehetett volna melldöngetően hazafias is, de szerencsére sikerült finom határokon belül maradni, így inkább lelkesítőnek találtam.

 

 

Ez már kevésbé volt elmondható a dramaturgiáról. Ahogy a mögöttem ülő két, mindenről véleményt mondó hölgy megjegyezte: olyan kis aranyos, vicces, de kicsit unalmas. Valóban, az első felvonás, hiába a sok izgalom a határon és Bécsben, hiába Lucifer megzabolázása, mégsem igazán kötött le, mert a szereplők között nem volt igazán dinamika, konfliktus. A népiesen beszélő Homonnay Zsolt uralta a teret, de ez kevésbé volt elmondható a gyönyörűen éneklő Bordás Barbaráról, Örzse szerepe ugyanis sokkal gyengébb: hiába tűnik tűzrőlpattant menyecskének, ha a sorsdöntő pillanatokban mégis csak a szempilláját tudja rezegtetni. Mellette Mária Lujza a roppantul kihívóan öltöztetett Kalocsai Zsuzsa alakításában ugyan hisztis, de mégis harcos nő; Gálvölgyi János és Bodrogi Gyula pedig komoly színpadi jelenléttel bírtak, szerepeik tipikus hálás alakok. Mellettük a verbunkos nótákra táncoló huszárok vittek színt az előadásba, míg a zenei rész hiába volt tökéletes, ha a többi koreográfia meglehetősen szürkének tűnt.

 

A második rész már jobban megfelelt az én populáris ízlésemnek. A cselekmény is beindult és sikerült a rendezésnek összefognia az énekes, táncos és prózai részeket, nem mellesleg pedig megkezdődött a háború! Ugyan tartottam tőle, de a tolmács beépítése gördülékenyen ment, a francia-székely fiú megidézte a talpraesett magyar legény toposzát is. Gerard Depardieu-ről pedig sok mindent el lehet mondani, különösen a gyanús adóügyei miatt, de kétségtelenül profi: jól hozta Napóleont, és szimpatikus gesztusokat tett végig a hazai nézőközönségnek, így megérdemelten kapta a tapsot az előadás végén. De addig még volt pár bonyodalom, Háry-szupermen és hasonló tréfák, amikkel nemcsak az volt a gondom, hogy a Délmagyarország gondosan lelőtte a poénjukat a beharangozó cikkekben, hanem az is, hogy erőltetettnek tűntek – így aztán hiába nem vitte túlzásba a dramaturgia, csak pár alkalommal kacagtam őszintén. Végül aztán a fiatal Háry János hazatért Nagyabonyba, az idős pedig, immáron hallgatóságtól körülölelten tért meg a mesék birodalmába.

 

Hogy ezek után miért érzékenyültem el mégis a lezáráskor? Talán a nosztalgiától, attól, hogy lehet, elveszítettünk valamit azzal, hogy a Kodály által megidézett népdalok nem életünk részei többé. Mert jó emlékezni arra a világra, ahol valóban nagyobb öröm és élvezet volt a dal és mesélés, még akkor is, ha ezért más értékeket kaptunk az eltelt évszázadok során. A Háry János felidézte a gyökereimet, látván és hallgatván a darabot eszembe jutottak nagyapám történetei, a korábbi korokról olvasottak, és jó volt kicsit megpihenni ebben az érában, még akkor is, ha utána boldogan térek vissza a jelenembe. Jól esett kicsit megállni, és ezt az élményt minden hiba ellenére is nagyon köszönöm.

 

 

Szerző: Kodály Zoltán

Librettó: Paulini Béla és Harsányi Zsolt

Rendező: Béres Attila

Koreográfus: Juronics Tamás

Díszlettervező: Cziegler Balázs

Jelmeztervező: Tihanyi Ildi

Szereplők: Homonnay Zsolt; Király Levente; Bordás Barbara; Bucsi Annamária; Gálvölgyi János; Bodrogi Gyula; Gerard Depardieu

 

Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok, Molnár Máté Zoltán