Főkép

A művészek önéletrajzaiban érdekes kettősséggel lehet, sőt, többnyire kell is számolni. Egyrészt érzékenységüknek, szenvedélyességüknek köszönhetően sokszor valóban lelkük legmélyébe engednek bepillantást, másrészt ugyanezekből az okokból eredően megbízhatatlanok, hiszen a tényeket gyakran a vágyaikhoz igazítják, ráadásul nem feltétlenül azokat a momentumokat emelik ki, amelyeket egy kívülálló kutató hangsúlyozna, vagy legalábbis nem ugyanúgy. Az ilyen írásoktól tehát nem szabad pártatlanságot, teljes tárgyilagosságot várni, ezzel szemben megismerhetjük az adott előadó vagy alkotó törekvéseinek valódi mozgatórugóit, magánéleti és művészi élményeik bénító vagy serkentő hatásának magyarázatát.

 

Az eleve ellentmondásos egyéniségként számon tartott Markó Iván önéletírása gyakorlatilag tökéletesen példázza a fentieket. Ha például valaki nincs tisztában a táncos és koreográfus pályájának alakulásával vagy a rendszerváltozás előtti hatalom kulturális politikájának legfelsőbb vagy helyi szintű alakítóval, igencsak nehezen tudja beazonosítani a megnevezetlen alakokat, akiknek pedig oly jelentős szerepek jutottak Markó életében. A háttér ismerete nélkül például elsősorban a képekről beazonosítható Popova Aleszja és Ladányi Andrea, hiába, hogy nekik – a Balettintézet számos mesterével, a Győri Színház vezetőivel, végső soron pedig a művész hitvesével ellentétben is – kizárólag pozitívnak nevezhető a kapcsolata Markóval. Az elhallgatás mégsem igazán zavaró, ha a könyvet kizárólag egy érdekes karrier elbeszéléseként akarjuk értelmezni; tényszerű forrásként azonban aligha használható.

 

Markó élete – és ez az önéletrajzból is egyértelműen kiderül – megpróbáltatásokkal, küzdelemmel volt tele, és a meg nem értés, sőt, gyakorta ellenségesség a magasztalással és ajnározással váltakozott. Amilyen kitaszítottnak érezte magát növendékkorában a Balettintézetben, később pedig az Operaház társulatában, olyannyira felszabadultan adhatta át magát a művészetnek Maurice Béjart legendás XX. századi balettjében. Ennek magyarázata részben abban keresendő, hogy a magyar táncélet döntéshozói sokáig ódzkodtak a modern tánctól, melyet egyesek egyenesen a hanyatló nyugati kultúra káros beszivárgásaként érzékeltek és értékeltek. Emellett talán a Győri Balett példátlan sikere is irigységet gerjeszthetett a másféle tradíciókhoz ragaszkodókban. A kádári szocializmus idején ráadásul sok vallásos ember korlátozva érezhette magát hitének gyakorlásában, Markó pedig egyértelműen közéjük tartozott, habár az idős művész a globalizálódó világban szintén hasonlóképp káros és veszélyes szellemi környezetet lát.

 

Ha egy pszichológus olvasná végig a kötetet, bizonyosan sorra tudná azonosítani a traumákat, amelyeket Markó valószínűleg a mai napig nem dolgozott fel teljesen, a lelkében mindenesetre súlyos, eleve nehezen begyógyuló sebeket ejtettek. Könnyű azonosulni az efféle helyzetek elszenvedőivel, ám ennyire halmozottan csak keveseknek van osztályrésze a gyötrelmekben. Ugyanakkor ott van a rendkívüli és sok tekintetben valóban példátlan világsiker, amely Béjart társulatán kívül, immár alkotóként Bayreuthba is eljuttatta a művészt. Kevesen dicsekedhetnek el efféle elismertséggel és ismertséggel, hiszen ha szereti őt és műveit az ember, ha nem, a neve kikerülhetetlen, és sokaknak okozott és okoz ma is örömet egyedi, rajongói által mindig dicsért darabjaival.

 

A kötet végén található képek pótolhatatlan vizuális információval egészítik ki és teszik teljessé a leírt szöveget. Ezeket nézegetve magunk elé tudjuk képzelni, vagy fel tudjuk idézni az ifjú művészt, aki annak idején annyi mindenkit meghódított megnyerő, a nők szemében nyilván elképesztően sármos külsejével. Meglepne, ha a szakírók komoly hasznát vehetnék a kötetnek, amennyiben konkrét adatokat, nem pedig benyomásokat, személyes vallomásokat keresnek benne, akik viszont arra kíváncsiak, Markó Iván hogyan élte meg és értékeli saját életpályáját, és általában képet szeretnének kapni az emberről magáról, azoknak felbecsülhetetlen értéket jelenthet ez a könyv.