Főkép

Vajon létezik-e akkora trauma, ami egy életre kiszakítja az embert az őt körülvevő társadalom hétköznapi „valóságából”? Netán nem is kellett hozzá a trauma, mert Dina eredendően kívül rekedt ezen a „valóságon”? Ki ő, mi ő? Valamiféle „eredendő gonosz” vagy a körülmények áldozata, akit a legkegyetlenebb bosszúval sújtott öntudatlan vétkéért az, akinek a kezét kellett volna fognia? Micsoda erők összejátszása vezetett odáig, hogy egy kíváncsi gyereklányból Reinsnes vad, öntörvényű, szenvedélyes, kíméletet nem ismerő úrnője legyen, aki elűzi maga mellől az élőket s éji magányában fáradhatatlan csellójátékával csalogatja magához a holtakat?

 

Dina alig ötéves, amikor egy véletlen balesetben édesanyja halálát okozza, s kénytelen végignézni a létező legborzalmasabb haláltusát. Dina vagyok, aki felriad a sikolyokra. A fejemben ragadnak. Olykor a testemből zabálnak. Hjertrud képe szétpattan, akár egy széthasított birkagyomor. Arca maga a sikoly, amellyel mindent kiordít magából. Az anya halála után apja, a köztiszteletben álló elöljáró száműzi maga mellől a kislányt – a sokktól megvadult Dina egy zsellértanyán nevelkedik, parasztfiúkkal futkározik a mezőn, tehénlepényben melengeti a lábát, koszosan, kócosan, szabadon nő fel, hordozva bűne terhét. Mígnem egy új asszony s a kamaszkor vissza nem kényszeríti abba a világba, amiből kitaszíttatott.

 

Dina nevelőt kap, aki zenélni tanítja, mostohaanyát, aki hiába próbál előkelő nőt faragni belőle, egyre jobb barátságban áll a számokkal – ám a könyvek világa távol áll tőle: egyetlen könyvet forgat, anyja Bibliáját, „Hjertrud fekete könyvét”, mely egyszerre igazság és ítélet számára. Az elvadult Dina anyja szellemével a sarkában, anyja Bibliájából tanult elveivel, ösztönös, már-már állatias lényével kívül esik mindazon, amit a tizenkilencedik század közepének Norvégiájában az előkelő társaság hölgyeitől elvárnak. Épp ezért akad meg rajta atyja barátja, az évtizedekkel idősebb Jacob szeme: Dina alig tizenhat éves, amikor a gazdag és befolyásos kereskedő hitveseként egy birtok és egy kereskedőház úrnője lesz. Ám a házasság sem tudja megtörni Dinát.

 

Ahogy férje korai, tragikus halála és gyermeke születése sem – mintha minden csapás csak erősítené az erős, független, kemény és hajlíthatatlan Dinát. Aki köp a társadalmi elvárásokra, aki a maga kezébe veszi a gazdaság és a hajóflotta irányítását, aki ellenőrzi a sikkasztó mostohafiú könyvelését, aki megesett lapp szolgáló kezébe adja egyetlen gyermekét, hogy tartsa a keresztvíz alá. Azt a Dinát, aki kérlelhetetlenül szeret és kérlelhetetlenül gyűlöl – aki a végletek embere, nem néz se istent, se embert, ha valamit elhatároz, aki mindent a maga teljességében él meg. Aki, miután a gyász és a fájdalom teljes valójában leteperte, soha többé nem éri be a társadalom által rákényszerített félmegoldásokkal.

 

Gyönyörű és félelmetes könyv ez – olyan erő és vadság hatja át minden sorát, amitől óhatatlanul hátrahőkölnénk olvasás közben. Dina szeretetre képtelen, nyers, kegyetlen lénye egyszerre babonáz meg és taszít: nem tudjuk nem csodálni azért, ahogy életben marad és újra meg újra felépíti magát, tartásáért, eszéért és elveihez való ragaszkodásáért; ugyanakkor megvetjük, hisz gátlástalanul manipulál, romlásba dönti a körülötte lévőket, megkísérti a megkísérthetőt, öngyilkosságba hajszol, gyilkol. S persze sajnáljuk – hisz látjuk magunk előtt a kislányt, aki másra sem vágyik, csak szeretetre, s akit senki nem képes viszontszeretni. Aki ösztönös birtoklási vágyával megfojtja a köré sereglőket, pedig csak egy őszinte szívre vágyna – és akit akkor ér a legnagyobb pofon, amikor végre igazán megnyitná a szívét valaki előtt.

 

Vajon mi a nagyobb bűn: ha egy gyermek öntudatlanul szülője halálát okozza, vagy ha egy szülő saját fájdalmától elvakulva eltaszítja magától a gyermeket? Ha megszelídítünk egy vadat, hogy aztán magára hagyjuk a nagyvilágban, vagy ha az a vad bosszúból kitépi a szívünk? Ha élünk, gáttalanul, ösztönösen, a természet szavát követve, szeretve minden élőt és gyűlölve minden képmutatást, vagy ha megadjuk magunkat a körülmények hatalmának és hagyjuk magunkat betörni? Dina vagyok. Az emberek szánalmasan tehetetlenek. A természet közönyös. Minden életet eltékozol. Soha nem vállal felelősséget. Csak hagyja, hogy minden iszapként terüljön szét a felszínen. Hogy tudna új élet keletkezni ebből a sárból? Az iszap iszapot szül a végtelenségig, anélkül, hogy bármi értelme lenne. Ha csak egyetlen ember volna, aki kiemelkedne az iszapból, és kezdene valamit az életével! Csak egy…

 

Herbjørg Wassmo fájdalmas kérdéseket tesz fel, és nem kínál kész válaszokat – prózája éppoly vad és öntörvényű, mint hősnője. Olykor kegyetlen és szikár, szinte vágnak a mondatok, jégcsapokként zuhannak ránk a magasból, halált, iszonyatot, haragot hozva magukkal. Máskor szépséges jégvirágokként nőnek előttünk a szavak, lírai leírások áradnak a lapokon, az északi fény ragyogása teríti be a kietlen, zord pusztaságot. A végletek közt dobál minket a szöveg, akár Dinát az élet. S mi sem helyezkedhetünk bele valami kiszámíthatóan kényelmesbe. Mintha egy medvebőrbe bújt latin-amerikai mágikus realista írt volna görög sorstragédiát – olykor Dosztojevszkijt idéző filozófiával körítve. S ha a szövegben utat is találunk, a bibliai idézeteket északi babonasággal és durván naturális természetközeliséggel ötvöző hitvilág újabb kihívásokat tartogat. Nem egyszerű könyv ez, semmiképpen sem kínál instant szórakozást, aki ilyesmire vágyik, jobb, ha elkerüli – ám aki kíváncsi, milyen gyöngyszemeket rejteget a kortárs norvég szépirodalom, ne keressen tovább! A Dina vagyok mestermű. Csak remélni tudom, hogy Herbjørg Wassmo műveinek magyar kiadása nem áll meg ennél az egyetlen regénynél.