M. Nagy Miklós: Ha nem is egy bomba nő – Szerelmesregény

Egy IFL-ről lopott viccel szerettem volna kezdeni a recenziót, de mivel azt nem lehet valóban szabatosan lefordítani, meggondoltam magam. Az apropót a poént előkészítő utalás adta volna (a lotyóságra), ennek pedig leginkább ahhoz lenne köze, hogyan lehetséges ugyanazt a nőt többeknek úgy szeretni, hogy mindenki eleget kaphasson belőle, mégse kelljen folyton összekapniuk rajta. Legfeljebb miatta. Mert hiszen M. Nagy Miklós varázslatosan izgalmas és mély szenvedéllyel átitatott könyve az alcíme szerint „Szerelmes regény”, a borítón szereplő meztelen, úttörőnyakkendős, arctalan lányok pedig hát elkerülhetetlenül a szexre kell, hogy utaljanak. Vagy legalábbis, valamilyen szinten, a szexualitásra.

 

A szerző ismeretében persze nem túlzottan nehéz megoldani a feladványt. A „nő” nyilvánvalóan az orosz irodalom, a plátói, életre szóló vonzalmat pedig a hozzá érintőlegesen – nem matematikailag, tehát tangenciálisan, hanem nyilvánvalóan irodalmi értelemben, vagyis metonimikusan – kapcsolható hús-vér nők iránti vágy egészíti ki, és helyezi a kézzelfoghatóságok szintjére. Hihetnénk azt is, hogy az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként M. Nagy Miklós óhatatlanul beleesett ebbe az ezerarcú, kiismerhetetlen és rengeteg gyönyört ígérő lénybe, akit orosz irodalomnak nevezünk, ám az ok és okozat közötti viszony, mint a kötetből kiderül (és ahogyan az valójában logikus is), épp fordított. Ám míg például én csupán flörtöltem ezzel a kultúrával, a szerző teljes valójában belemerítkezett.

 

Főszerkesztőnk eleve azzal ajánlotta figyelmembe a könyvet, hogy olyasmi, amit elsősorban a mi korosztályunk érthet meg, hiszen miénkhez hasonló élettapasztalat jelenik meg benne. Talán nem is gondolta, mennyire igaza van, habár amibe én csupán belekóstoltam, azt M. Nagy Miklós többnyire ki is teljesítette. Akiket én legfeljebb olvasok, ő a pozíciójánál fogva személyesen ismeri (Viktor Jerofejevről persze tudtam, hogy nálunk járt, Irina Gyenyezskina látogatása viszont teljességgel kimaradt az életemből – igaz ahhoz túlságosan antiszociális vagyok, hogy elmentem volna egy író-olvasó találkozóra vagy dedikálásra), a kultúrát és az irodalmat tehát többszörösen is első kézből ismeri, így aztán, ami nekem (és nyilván legtöbbünknek) kimaradt, azt ő most, ezzel a könyvvel bepótolta. És nem feltétlenül kell egyetérteni vele. Natali Putyin-dalának klipje (nem, nem voltam lusta utánajárni és megnézni) például közel sem tett rám akkora hatást, hogy hosszú bekezdéseket szentelnék rá egy nem létező kötetben, Jurij Sevcsukban pedig nem láttam sokkal többet néhány nagy előd, mondjuk, Viszockij, Cseh Tamás és mindenekelőtt Leonard Cohen mai orosz reinkarnációjánál. Az viszont tagadhatatlan, hogy a könyvben leírtak felkeltették iránta az érdeklődésemet.

 

Számomra maga a szöveg úgyszintén rengeteg élvezettel szolgált. Az, hogy a szerző jól formált mondatokban fogalmaz, nem meglepő, hiszen műfordítóként a legkiválóbbak közé tartozik, számos fordítása pedig kifejezetten zseniális. A rövid, széttöredezett fejezetek, az önmegkérdőjelezés és önirónia, az anekdotázó hangvétel, a beágyazott történetecskék, a zenei vezérmotívumokra emlékeztető kifejezések és a fejezetek utolsó mondatainak ismétlése a következő elején alig pár tucat oldal után Kurt Vonnegut elbeszélő stílusát juttatták eszembe. Persze itt jóval többet kapunk. Szövegközi utalásokat, direkt átvételeket, önvallomásos pillanatokat, politizálást és filozofálást, és még sorolhatnám. Egyszóval lebilincselő olvasmánnyal állunk szemben.

 

Ha bárkinek meghozná a kedvét e könyv ahhoz, hogy ismerkedni kezdjen az orosz irodalommal és kultúrával, meggyőződésem, hogy már megérte megírni, a befogadónak pedig elolvasnia. Ugyanakkor meglehet, hogy tényleg csak a saját korosztályom, és közülünk is elsősorban azok élvezik majd, akiket ilyen vagy olyan módon megcsapott a russzizmus szele. De a kötet mindenképp megérdemelné a sikert, mert a Ha nem is egy bomba nőt olvasván úgy érezhetjük, nem elefántcsonttoronyból szólítanak meg minket, miközben a valódi irodalmi elit egyik képviselője, egy döntéshozó és ízlésformáló beszél hozzánk.

 

És ha már megemlítettem, mégiscsak idebiggyesztem azt a lefordíthatatlan, szépen, árnyalataiban legalábbis visszaadhatatlan viccet:

 

Kedves emberek szerte a világon!

 

Nem szeretnék lotyónak tűnni, de kérem, használjanak csak, amikor kedvük tartja.

 

Tisztelettel:

józan ész