Főkép

Régebben azt hittem, nem szeretem a verseket, aztán pedig azt, hogy a versek nem szeretnek engem. Most inkább úgy gondolom, a tanáraim nem szerették őket, mert ha igen, furán mutatták ki a sok-sok számonkérés alatt, amikor egyszerűen nem tudtam kellően kibontakozni. Rég volt a kezemben általános iskolai tankönyv, de érdekelne, vajon változott-e a ritmusok, dallamok megítélése az elmúlt években, vagy még most is megerőszakolják a nebulók fejét, hogy aztán a szívükkel ne érezzenek?

 

Nehéz kenyér az irodalomtanároké, és komolyan nem tudom, én hogyan csinálnám, mindenestre volt egyszer egy Ildi nénim, aki találomra lediktált szavakból verset íratott velünk nyolcadikban. Kevés dolgot élveztem annyira, mint azt, mert bár érzékem a költészethez nem sok akadt, kitalálni, hogy mi köze az amalgámtömésnek a kötélhez, igen izgalmas feladat volt. Legalább annyira, mint ez a rovat.

 

Arany László (1844 – 1898) Arany János és Ercsey Julianna második gyermekeként kezdetektől értelmiségi pályára készült. Mindannyian ismerjük, akkor is, ha a népmesegyűjtő és költői munkásságával még nem találkoztunk – ha máshonnan nem, hát Petőfi Sándor Arany Lacinak című költeményéből. Igen korán, ötvennégy éves korában halt meg, és szépirodalmi művei elférnek egyetlen kötetben; miközben A délibábok hőse a legsikeresebb és sokak által magasztalt, sőt hibátlannak tartott verses regénye. Csiky Gergely, Mikszáth Kálmán és többi magyar író is Arany László nyomdokain indult el a realizmus útján, de kevesen alkottak ennyire maradandót.

 

Talán furcsa lesz, amit írok, hiszen az alábbi költemény egyértelműen az irgalom témakörét járja körül, de számomra elsősorban mégis a választásról szól. Sokan és sokszor takaróznak azzal a kifogással: ha másnak lehet, akkor nekem is. Amikor azzal vigasztaltam a szüleimet, hogy többen is egyest kaptak a matek dolgozatukra, valahogy ők nem voltak feltétlenül boldogok, és ha azért tettem valami rosszat, mert azt más is megtette előttem, csak megkérdezek: „Ha más beleugrik a kútba, utána ugrasz?” Ahogy az irgalom, úgy minden, amit érzel, és amit ezekkel az érzésekkel teszel, a te felelősséged. Te döntesz, az életed rajtad múlik, csakis tőled függ, és nem okolhatsz érte másokat. Dönthetsz jól és rosszul is. Lehetsz irgalmas, szerethetsz, segíthetsz másokon, de választhatod azt is, hogy az élet megpróbáltatásai után nem jössz soha egyenesbe, hanem keresel valakit, akibe beletörölheted a lábadat. Tisztán a te döntésed, és te viseled a következményeket is.

 

Arany László: Az irgalom

 

(Wörishofeni emlékül gróf Zichy Márthának.)

 

Mint purgatorium, kietlen, bús, setét,
Hol megtört vezeklő várja ítéletét,
Hol a lét epedés, az idő végtelen,
A lelken, mint köd ül aggasztó sejtelem, -
Hol Damoklesz-kard függ mindenik fej fölött,
S mint puszta szirten egy csoport hajó-törött,
Összebuj úr, szegény; nincs koldus, nincs király,
Bölcs és bolond csak azt tudja: hol mije fáj;
S Lázár, a nyomorék, Lancelot, a büszke hős,
Simon, a bélpoklos, és Sámson, az erős,
És Salamon, a bölcs, Markalf, a félbolond,
A gyáva Absolon, a vakmerő Roland,
Gottfried, a jó, kegyes, Filep, a zord s komoly,
Itt már egyforma mind, sorsuk közös nyomor;
Igy mulik perc, nap, év, száz év, örömtelen,
De bármilyen hosszú, gyötrelmes a jelen,
Nincs veszve a jövő s félig kihalva bár,
Felcsillan még nekik egy-egy reménysugár;
Egy szalmaszál, melyhez kössék az életet...

 

Ilyen hely volt, hová egykor sorsom vetett. -
Sivár, rideg tanyán szánalmas társaság,
Kit egyenlővé tett egyenlő árvaság,
Egy ínség, egy nyomor, ki-kinek önbaja,
Egyenlő reménynek hajszálnyi fonala.
De e bús nép közül két tünemény kivált:
Az egyik ifjú lány: kerub, ki földre szállt,
Hozván az egekből derűt, mosolyt, reményt,
Ragyogó csillagból egy-egy darabka fényt.
Ifjú, vidám kacajt, szikrázó szellemet,
Az ég kékjéből csent színnel festett szemet,
Pezsgő vér ingerét, tavasz friss bimbaját,
Hogy aki rátekint, felejti önbaját,
S megenyhül.

 

A másik pokol csúf fajzata,
Ocsmány ördögfiók, rút mint az éjszaka,
Sovány koszos kis eb, didergő, torz, sülye,
Mint halál-bagolyé mered szét tág füle,
Összecsapzott szőrét sárcsimbókok lepik,
Ránézni förtelem; rugják, ütik, verik,
Elűzik mindenütt, nyugtot seholse lel,
Mindenki arra vár, bár éhen veszne el!
S im ő a Tiszta, ő, leküzdve undorát,
Magához öleli, mint régi, hű barát,
Eteti, ápolja, becézi gondosan...

 

... Ott, hol kiről-kiről hiven beírva van,
Jó, rossz, miről egykor be kell számolnia,
Egy szót írnak be most: misericordia.