Főkép

Gigantikus irodalomtörténeti tréfa, játékosan gonosz posztmodern remekmű, esetleg egy újra felfedezett Erzsébet-kori dráma köré tákolt szenzációhajhász önvallomás? Vagy tán az, aminek a fülszöveg ígéri: egy valódi irodalmi szenzáció, William Shakespeare egy elfeledett darabjának közreadása, az azt megtaláló – s csak véletlenül író – Arthur Phillips hosszú lére eresztett előszavával? Nos, egy kicsit mindegyik – az már az olvasó döntése, hogy melyik irányba indul el. Phillips jótékonyan fogja a kezét, bármerre menjen – hogy a hátunk mögött feltehetően úgyis kiröhög bennünket, akármelyik „olvasat” mellé tesszük le a garast, az igazából senkit se zavarjon.

 

Kézbe véve eme vaskos kis kötetet az első meglepetés akkor ér, amikor felfedezzük: maga a „világszenzáció”, a dráma valahol az utolsó száz oldalon olvasható – előtte még át kell rágnunk magunkat Phillips mintegy négyszáz oldalra rúgó, önéletrajzi elemekkel, önmarcangolással és áltudományos elmélkedésekkel jócskán megpakolt „előszaván”. A második meg akkor, amikor maga a szerző szólít fel bennünket, hogy ugyan már, legyünk oly drágák, és olvassuk fordított sorrendben a két művet, hogy úgymond „szűz” szemmel lássuk a drámát, és ne befolyásoljon az előtörténet (sem a drámáé, sem a szerzőé). Persze tudja jól: ha átrágtuk magunkat sajátosan shakespeare-i, folyvást a komédia és a tragédia képlékeny határvonalán egyensúlyozó önéletírásán, úgyis újra elolvassuk a másik Arthur tragédiáját. Mert bizony tréfa ez a javából, és nem az „egyszermesélős” fajta.

 

Adva van egy közepesen sikeres amerikai író, kinek megjelent már két-három regénye, melyeket lefordítottak néhány nyelvre, s tulajdonképpen egészen szépen eléldegélne hírnevéből cseh feleségével és két fiával az első regénye helyszínéül szolgáló Prágában, ha nem vetne árnyékot életútjára a szeretve gyűlölt apa alakja. Az apáé, aki méltán kerülhetne Amerika legszerencsétlenebb kispályás szélhámosainak listájára – aki egész életét ügyeskedéssel, átverésekkel, hamisításokkal (akciós kupon, festmény, igazolvány, hatósági engedély) töltötte, s mindig „valaki más helyett” került börtönbe. Utolsó alkalommal – többszörös visszaesőként – évtizedekre. S mindezt persze egy már-már shakespeare-i gonosznak beillő, őt bulldogként üldöző ügyésznek köszönhetően. Pedig ő aztán igazán nem akart semmi rosszat, csak örömet szerezni – a szerencsejátékosoknak a hamis „mindig nyerő” sorsjegyekkel, a művészetkedvelőknek pár hamis műalkotással, a gyermekeinek baseball-játékosok hamis aláírásával. Még egy hamis jogsit is készenlétben tartott, nehogy imádott lánya ne tudjon elmenni az aktuális buliba, ha netán elbukná a vezetés vizsgát.

 

Van az úgy, hogy amikor egy megrögzött hipochonder tényleg halálos beteg lesz, senki sem hisz neki – nem csoda hát, hogy amikor egy javíthatatlan szélhámos áll elő egy ódon angol kúria elhanyagolt könyvtárszobájában megtalált, s évek óta egy bank széfjében őrzött korai Shakespeare-mű egyetlen példányával, a kutya sem hisz neki. Legalábbis egyetlen – dacos, sértett, örök kisebbrendűségi érzését levetkőzni soha nem tudó – fia biztosan nem. Mert hát nem elég, hogy tuti hamisítvány, még ráadásul Shakespeare is… A fiú szemében, aki mindig is kézzel-lábbal kapálózott apja (és ikernővére) Shakespeare-mániája ellen, aki egész életében megkérdőjelezte a legnagyobb drámaíró érdemeit, és aki titkon (bár sosem bevallva) azért lett író, hogy megmutassa apjának: tud ő is úgy írni, mint a bárd, ez a legnagyobb sértés. Ennél már igazán csak az lehet nagyobb, hogy apja végrendeletében őt bízza meg az elfeledett Shakespeare-mű eredetének bizonyításával, sajtó alá rendezésével és kiadatásával.

 

Mi pedig nyomon követhetjük, ahogy szkeptikus hősünk mindent elkövet, hogy bebizonyítsa: nem Shakespeare írta az Arthur tragédiáját. Hogy mire jut a huszonegyedik század tudományos és kevésbé tudományos vizsgálódásai, a hivatásos Shakespeare-kutatók elméletei, a modern szövegelemzések ellenében – kiderül a regényből. Ami előszónak álcázza magát. S hogy mi mire jutunk a darabbal, ami meg Shakespeare-drámának álcázza magát? Ezt ki-ki döntse el maga – én például élvezettel olvastam, és simán elhinném, hogy Shakespeare írta (tegyük hozzá: a legkevésbé sem vagyok szakértő, s még csak rajongó sem).

 

S itt érkezünk el Arthur Phillips regényének, az Arthur tragédiájának (még véletlenül sem keverendő William Shakespeare drámájával) legfontosabb kérdéséhez: mit jelent az „eredeti” és mit a „hamisítvány”? Hogyan állapítjuk meg egy több száz éves szövegről, hogy eredeti-e s ha igen, „mennyire” eredeti? És ki állapítja meg? Vannak kétségbevonhatatlan eredménnyel kecsegtető anyagvizsgálatok, melyekkel kiszűrhető, hogy a papír, a vászon, az enyv, a tinta valóban az ezerötszázas évekből valók-e – s ha igen, ugyan arra ki ad kétségbevonhatatlan bizonyítékot, hogy a szöveg maga Shakespeare-é vagy sem? Számolhatjuk a szótagokat, kereshetjük a kifejezéseket, szófordulatokat, elemezhetjük végeláthatatlanul a drámai fordulatokat – de biztosan tudhatjuk-e? Nem. Kimondhatja néhány felkent tudós, hogy ez vagy az a dráma innentől a Shakespeare-kánon része – ám biztosíték ez bármire? (Az irodalomtankönyvekbe való bekerülésen és az anyagi sikeren túl, nyilván.)

 

Minden csak közmegegyezés kérdése, dörgöli az orrunk alá Phillips – s nem csak Shakespeare esetében, akiről ugye azt sem tudjuk biztosan, a neki tulajdonított drámákat ő írta-e (amely tény külön pikantériát ad mind a „regénynek”, mind a „drámának”, mind Phillips és családja Shakespeare-hez fűződő viszonyának) – hanem a művészet minden területén. Értékítéleteinket, a műveltséghez való viszonyunkat, a szépségről alkotott fogalmainkat az befolyásolja, hogy valakik, valahol, valamit hitelesítenek. „Mi az, ami „öröm lesz örökké”? „Minden, ami szép”, ugyebár, nem pedig „minden, amit hitelesítettek” – idézi szabadon Phillips nővére John Keats szavait. Nem lehet nem egyetértően hümmögni, noha pontosan tudjuk: ma is azt tartjuk szépnek, értékesnek, maradandónak, amit valakik kiadásra, megjelenésre, kiállításra, figyelemre érdemesnek találnak.

 

De vajon mi van akkor, ha a létező összes vizsgálat, elemzés, összehasonlítás pozitív eredménnyel zárul és az Arthur tragédiája bekerül a Shakespeare-drámák közé – s mégsem eredeti? Mi van, ha bejárja a színpadokat, operát, balettet, kísérleti filmet és modern átiratot készítenek belőle, noha valójában egy idős minnesotai szélhámos bohóctréfája az egész? Ugyan mi lenne? A Shakespeare-kutatók vakarhatnák a fejüket, és egészen biztosan találnának mentséget saját tévedéseikre – de az élmény, melyet a színdarab, az opera, a balett, a filmek adnak a nézőiknek, megmarad. S ha jó, ha érdemes, örökre velük marad. A bohóc-hamisító meg jóízűen nevet a markába, akárhol is van.