Főkép

Mostanában az emberek egyre kisebb százaléka olvas. Magyarázhatjuk persze ezt azzal, hogy sok a munka, sokat kell dolgozni a megélhetésért, s mire hazaér az átlagember, már holtfáradt és nincs kedve semmihez, maximum kikapcsolni az agyát valamelyik lélekölő valóságshow, vagy napi sorozat előtt, arról nem is szólva, hogy a könyvek is méregdrágák – de attól még tény marad. Azon kisebbség körében pedig, akik könyvet vesznek a kezükbe, azt figyeltem meg, hogy azok, akik évente csak néhány regényt olvasnak el, foggal-körömmel ragaszkodnak kedvenc szerzőjükhöz, és tűzön-vízen keresztül kitartanak mellette; míg azok, akik ennél jóval több kötetet „fogyasztanak el”, rugalmasabban állnak a kérdéshez – márpedig az ő kedvenceiknek a száma csak nő és nő. Hogy miért írtam ezt most le? Idei sokadik új kedvenc szerzőmet ismertem most meg, mert szégyen, nem szégyen, az amúgy igen sikeres és népszerű Rakovszky Zsuzsától mindezidáig az égvilágon semmit sem olvastam – és most úgy érzem, egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy csak a legnagyszerűbb szerzők műveinek egy kis töredékét is megismerjem.

 

A Szilánkok már ránézésre is igazi nagyregény, bő hatszáz oldalas, és egy olyan időszakról (a huszadik század első negyede, 1900-tól 1925 végéig) szól, amiről ilyen formában csak viszonylag keveset olvashatunk. Gondolati magva pedig a progresszív-konzervatív ellentét, és azok hatása egyes emberek életére. A cselekmény java Sókon játszódik, amit az írónő Sopronról mintázott, és tudható az is, hogy a szereplők egy része valamilyen formában valóban létezett, míg mások csupán kitaláltak.

 

A történet sok szereplőt mozgat, és ezek mindegyike a fent említett két eszme egyik képviselője, haszonélvezője, vagy éppen kárvallottja. A figurák plasztikusak, kidolgozottak, az előadásmód távolságtartó és kimért (mindazonáltal én nagyon élveztem), azonban érezhető az is, hogy az írónőnek nincs kedvenc szereplője, és nem foglal egyértelműen állást a régi és az új rend közötti összeütközésben sem. Egy figura azonban kimagaslik a többiek közül, ő pedig nem más, mint a régi családból származó Balkay, aki bár nem angyal, de megtestesít magában mindent, ami jó volt a hagyományos értékrendben: jelesül a család fontossága, hagyományok ápolása, tisztelet, becsület, megbízhatóság és megingathatatlanság. A könyv egy rövid és általam meglehetősen funkciótlannak tartott jelen idejű bevezetővel indít, majd rögtön az első jelenetben nagyon erős atmoszférát teremt (temető, köd, Halottak napja – Balkay nagy lélekjelenléttel megakadályoz egy lincselést), amit aztán többé-kevésbé végig fent tud tartani az egész kötet során.

 

A történet nagyon lassú, aprólékos, az oldalnyi fejezetek (amikből több tucat van) egy része alig néhány óra alatt játszódik le. Rakovszky Zsuzsa nem próbál hatásvadásznak tűnni, mind az I. világháború pokla, mind a Tanácsköztársaság véres terrorja háttérben marad (bár igen-igen jól ismeri a kort, jól látszik ez olyan apró részletekből, mint például, hogy megtudjuk: még a színházi díszleteket és a temetkezést is államosították a derék elvtársak, halmokban álltak a temetetlen hullák, és külön kellett minden díszletet igényelni egy központi raktárból indoklással együtt – persze mindezt az ésszerűség jegyében), ehelyett inkább az egyes kisemberek lelki rezdülései érdeklik.

 

A Szilánkok cím több mindenre is utal. Egyrészt arra, hogy az I. világháború és a Tanácsköztársaság idejére teljesen összeomlott az addig megingathatatlannak tűnő világszemlélet az Osztrák-Magyar Monarchiával egyetemben, másrészt az előadásmódra is, amely meglehetősen sokszínű: van itt az egyes szereplők minden gondolatát ismerő mindent-tudó narrátortól kezdve, újságcikkeken keresztül, levelezéseken át naplóformáig minden. Vagy a könyv hátlapján is kiemelt jelenetre, amikor egy egykori polgári lakást átkutató munkásszármazású, bár a Tanácsköztársaság korára élet és halál urává váló alak, se szó se beszéd, szilánkokra lövi az utolsó üveg lekvárt, hogy annak szétszóródott szilánkjai tükrözzék vissza a borzalmakat.

 

Összességében egy nagyon-nagyon jó, fontos könyvet olvastam, igazi történelmi, összefoglaló igényű nagyregényt, aminek rengeteg erénye van. Számomra igazi felüdülés volt a sok posztmodern után, ajánlom tehát mindenkinek - én pedig nemsokára valószínűleg újabb Rakovszky-művet veszek a kezembe.