Lángh Júlia: Macskák és férfiak

Van egy montázs az ember öregedéséről, amit szerintem mindenki látott: az első képen egy ifjú szerepel, és hozzá szöveg: „van ideje, van energiája, de nincs pénze”. A középkorúnak már van pénze és van energiája, de ideje nincs; végül pedig látunk egy idős embert, akinek ugyan van pénze és ideje, de energiája már nincs. Nekem valahogy folyton ez járt a fejemben olvasás közben – csak azzal a mellékhanggal: mennyire nem igaz, hogy az öregeknek nincs energiája! Legalábbis Lángh Júliának biztos, hogy van.

Már csak az is erre utal, hogy hősnője fáradhatatlanul elemzi önmagát, elsősorban az életét és a kapcsolatát a férfiakkal. A Macskák és férfiak ugyanis kis életképekben bemutatja a rég- és a közelmúlt fiúit, férfijait, akik jönnek és mennek; továbbá az életet kísérő titokzatos macskákat, akik ugyancsak jönnek-mennek, de mégis állandóbb résztvevői az életnek, mint a teremtés koronái. Hol könnyedebb, hol súlyosabb a hangvétel, de sosem tragikus – elvégre az életet nem lehet túl komolyan felfogni, mert holnap is lesz valahogy. Mindig el lehet azon gondolkodni, hogyan tovább; mindig ki lehet elemezni, hogy ki, mit, miért és hogyan rontott el, s bár néha talán dühös az ember, sosem túlságosan, és szép lassan kezdi azt is elfogadni, hogy egyszer véget ér az élet – ám ez már nem tölti el reménytelenséggel.

És végtére is, ott vannak a macskák, akik kis tükörként végigkísérik az életet. Megjelenítik a szabadságvágyat, a békés nyugalmat, az anyaságot vagy éppen a halhatatlanságot, de a fájdalmat és az elmúlást is. Mégpedig úgy, hogy szépségüket sosem érhetjük el – megfoghatatlanok, mint maga a természet, így aztán nem tehetünk mást, mint elgondolkodunk. A gondolatok laza füzére teszi olyan ellenállhatatlanná ezt a regényt: bárki találhat ismerős mondatokat a lapokon, elvégre egy kérdést lehet belülről, kívülről és harmadik ember szemén keresztül is szemlélni. A beszélgetés mindig előre visz, még akkor is, ha csak kimondjuk azt, ami zavar bennünket, hát még akkor, ha a partnerünk nem egy másik ember, hanem önmagunk. A kötet pedig bebizonyítja, hogy a belső monológokat, párbeszédeket sosem lehet elég korán elkezdeni – és sosem szabad befejezni. Ennek a beszélgetésnek pedig sajátos formái az emlékek, amelyek egy újabb szűrőt adnak a világunkhoz, bár felmerülhet: biztosan a lényeges akadt fenn a rostán?

Az önelemzés segíthet ezt eldönteni. Az apró, szarkasztikus megjegyzésekkel ellátott visszaemlékezések bizony eszembe jutatták azt, hogy én is valahogy ugyanígy gondolok vissza a tíz évvel ezelőtti énemre, mint ahogy a főszereplő a korábbi önmagára. Persze az, hogy talán egy kicsivel tapasztaltabbak vagyunk, nem jelenti azt, hogy nem tudunk akár ugyanilyen hibákat elkövetni – az egyes fejezetek épp ezt a tételt igazolják, szemben az általános vélekedéssel. Mégis lefegyverző az a természetesség, ahogyan hősnőnk megosztja ezeket az epizódokat velünk, mindenféle manír és magamutogatás nélkül, illusztrálva az életben bekövetkező változásokat.

Természetes hát, hogy a sorokon keresztül egy ember három portréja jelenik meg különböző korokban, laza öniróniával bemutatva az élet kis szeletét, ráadásul mindezt élvezetes, szép, kiegyensúlyozott stílusban, kedvesen teszi: nem váltja meg a világot, de a mondatai a helyén vannak. Ráébresztenek arra, hogy nem csak a húszéveseké a világ, és a több tapasztalat sem jelenti azt, hogy mindent tudunk – viszont éppen azzal a bölcsességgel ajándékoz meg minket, hogy milyen jó keveset tudni és folyamatosan tanulni. Az emlékek szárnyán utazva jól szórakozunk, és arra is rájöhetünk, hogy a kor változik, de attól a problémák lehetnek ismerősek.